𝘊𝘏𝘈𝘕𝘎𝘌 𝘍𝘖𝘙 𝘠𝘖𝘜

/30.rész/ A pillanat amikor megváltozott minden;

Cortez anyja kérdésére nem tudtam rögtön felelni. Mit is mondhattam volna? A fiával terveztem folytatni a gimnázium után is, de nagy álmom volt, hogy Franciaországban tanulhassak.
Mivel Cortez egész életében utazgatott, nem voltam benne biztos, hogy Franciaországba akar-e költözni velem. Bevallom, féltem megkérdezni. Nem akartam elveszíteni. Most nem, most, hogy minden sinen van.

- E-ezen még nem nagyon gondolkodtam - motyogtam magam elé.

Lex lesajnálóan tekintett rám, majd megrázta a fejét. Kíváncsi lennék hány éves, hogy neki vannak-e tervei a jövőjére nézve.

- Aranyom - kezdett bele hamiskásan. - Ezt már rég tudnod kéne - jelentette ki Lex. - Elég szégyen, hogy nem tudod - forgatta a szemeit.

Meglepődve hökkentem hátra modorán, majd a hátam a szék háttámlájának döntöttem. Cortez mellettem megfeszült, de nem szólt egy szót sem.
Nem akartam tűrni, hogy így megaláz, de nem akartam balhét. Jó benyomást akartam kelteni a szüleibe, még akkor is, hogyha láthatóan ez nem ment.

- Gondolkodtam Franciaországon - böktem ki hirtelen, mire meglepődve, döbbenten tekintettek rám. - E-elég jól megy, már folyékonyan beszélek franciául, szerintem lenne esélyem náluk tanulni, ahogyan a tanáraim is így gondolták - motyogtam. - Ez még nem biztos, de van még időm addig - folytattam, majd lehajtottam a fejem.

Sokáig nem szólalt meg senki. Végül a csendet Cortez anyja törte meg.

- Reni, úgy látszik rosszul ítéltelek meg - sóhajtotta, mire Lex már szólalt volna meg, de ő csak elintette. - Beszélhetnénk kettesben? - kérdezte.

Meglepődve Cortezre tekintettem, aki ugyanúgy, mint én, meg volt lepődve. Szemei elkerekedtek, majd halvány mosollyal az arcán bólintott, jelezvén, hogy nyugodtan menjek.
Bólintottam miközben az ajkamba haraptam, majd felkeltem. Cortez anyja követte a tettem, majd elindult az udvar szélére. Elég nagy telek volt ez, szóval jó messzire kerültünk a többiektől, mikor egészen a széléig elértünk.

- Nézd Renáta - pillantott rám. - Talán tévesen ítéltelek meg - nézett mélyen a szemembe.

Őszinte mosoly suhant végig az arcán, mire megnyugvást éreztem magamban. Ha Cortez anyja elfogad akkor az apja is csak elfogad, nem?

- Köszönöm, tudja meg, hogy sosem bántanám meg a fiát - ráztam meg a fejem. - Szeretem őt és őszintén örülök annak, hogy jóban lehetünk - hadartam és folytattam volna tovább, de ő közbe vágott.

- Corteznek, mint tudhatod, itt a helye Amerikába - kezdte halkan, mire lefagytam.

Amerikában? Itt? És velem mi lesz? Elhagy? Hiszen ő sosem tenni ilyet. Ő nem hagyna el ezért. Ő szeret engem és annyit szenvedtünk már, csak nem tenne mindkettőnket tönkre.

- Nem, ő nem hagyna el engem - ráztam a fejem.

- Nem is, én kérlek téged! - hangsúlyozta a szavait. - Én kérek arra, hogy hagyd el a fiamat és soha többé ne menj a közelébe. Nem kell neki egy, olyan lány, mint te - nézett rajtam végig megvetően.

Éreztem, ahogyan minden szín kifutott az arcomból. A könnyeim próbáltam vissza tartani. Elcsodálkoztam, hogy az ember hangulata milyen gyorsan is tud megváltozni. Megváltozni egy személy miatt.

- M-miért? - kérdeztem akadozva.

- Mert nem ilyen lány kell neki - mutatott végig rajtam. - Neki egy csinos, kedves, és jó állású lány kell, nem ez - húzta el a száját undorodva.

Az ajkaim megremegtek, majd az első könnycsepp gördült le az arcomról. Nem is tudó mit éreztem ekkor. Talán csalódottság, esetleg mérhetetlen szomorúságot? Mégis a felismerés győzött. A felismerése annak, hogy én és Cortez soha nem lehettünk volna teljesen boldogak.

- Tessék, remélem ennyi elég lesz, hogy elhagyd - nyomott a kezembe egy fehér fecnit.

- Ne aggódjon - gyűrtem össze a papírt. - Nem kell a pénze, enélkül is tökéletesen értettem - hagytam, hogy a könnyeim lefolyjanak az arcomon. - Sajnálom, hogy kelletlenül ide állítottam - suttogtam magam elé, majd vissza indultam a ház felé.

A többiek nagyon nevettek valamin, de most nem érdekelt. A ház felé mentem. Az ajtóban még megtorpantam, majd megfordultam.
Cortez az asztalnál ült és egy hatalmas mosollyal az arcán helyeselte azt, amit Lex mondott. Boldognak látszott. Olyan boldognak, mint amilyennek még sosem láttam.

- Sajnálom Cortez - suttogtam magam elé, majd beléptem a hatalmas házba.

Egy pillanat pihenőre sem álltam meg. Egyenesen felrohantam a szobába, ahol jelenleg voltam majd össze kapkodtam a cuccaim.
A könnyeim ekkor már eláztatták az arcom, és a pulcsim ujját is, amivel törölgettem a szemeim. Mikor a telefonom a földre zuhant pakolás közben, felzokogtam. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is történt eddig. Az arcom az ágy szélébe temettem, miközben a földön ültem. A testem rázkódott a síránkozás miatt.

- Reni, mi történt? - hallottam meg a halk hangját.

🔅
by: Janka