Lehulló Virágszirom/𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱 /2.könyv/

17.

Nagyon hosszú idő után itt van egy új fejezet bocsánat a ezért de egyszerűen nem volt kedvem irni nem fogok hazudni... De azért remélem tetszeni fog nektek.

Draco fel és alá járkált a nappaliban Harry meg már kínjában a fotelban terpeszkedett egy szál cigarettával a kezében próbált nyugodt maradni mert ha ő szét esik ki fogja támogatni Dracot?

Nem is emlékezett mikor is szokott rá valójában de az igazat megvallva tényleg megnyugtatta és kicsit a szoba levegőjében terjengő kellemes dohány illat valahogy engedte,hogy közelebb érezzék magukat Nikhez bár Draconak nem éppen tett jót a cigaretta füst.

Nik  elmenetele óta már egy nap telt el de ő sehol nem volt pedig megígérte mindkettőjüknek,hogy vissza tér... hacsak a születendő gyermekei miatt. De vannak dolgok amit nem lehet siettetni.

- Draco kérlek nyugodj meg biztos nincsen baj csak kicsit tovább tart mégis csak az apja!- próbálta,nyugtatni Harry Dracot aki csak ettől még idegegesebb lett. Nem éppen volt könnyű feladat megölni a tulajdon apádat nos de ő még is megteszi a családjáért.

Harry már szinte rémképet látott... Draco az Azkaban hideg kőpadlóján fekszik lapos hassal mert még őket is elvették még csak meg sem születhettek a teste tele volt sebbel és ő maga halott volt ahogy Nik is. Harryt ebből a borús merengésből Draco kissé már sírós hangja rángatta ki de jobb is volt így ez az amit nem engedhet meg.

- Hogyan lehetnék nyugodt egy teljes napja ment el... meg fogok bolondulni!- mondta suttogva Draco mikor végre leült a kanapéra és Harry felé fordította a fejét miközben ujjaival a hajába túrt és enyhén megtépte a szőke tincseket. Ezzel próbálta elűzni a keserű érzéseket.

A Roxfortban:

- Dante! -kiáltott a folyosón rohanva León egy hatalmas borítékot lobogtatva a jobb kezében majd levágódott a testvére mellé a klub helyiségben ahol csak ők voltak.

- Ne ordíts te, már így is sokaknak feltűnt a hasonlóságunk te meg itt kiabálsz!- szidta le halkan León-t Dante majd kivette a kezéből a levelet és izgatottan bontotta ki hiszen nemsokára karácson és nem sok levelet kaptak idén a szüleiktől és ők mindhárman érezték valami nincs rendben otthon.

Izgatottan kezdték el olvasni a levelet de nyomban el is keseredtek és most Dante is a sírás határán állt.

- Akkor tényleg az első karácsonyunkat mi is a itt töltjük mint apa!- suttogta León és közelebb mászott a testvéréhez a klubhelyiség kanapéján egy ölelés reményében.

- Igen de a Vöri is itt marad hisz írtak az ő szülei is,így talán az elsősök közül nem csak mi leszünk akik itt töltik a karácsonyt az iskola falai között. - mondta Dante majd a levelet a talárja zsebébe rejtette és végre megkapta Dante is a várva várt ölelését.

León halkan sírdogálni kezdett,sajnos egyre érzékenyebb volt az idő múlásával,a családi fotó fönn volt az utazó ládája mélyén így az most nem volt kéznél.

- Tudod mit mondott apa nekünk mikor felszálltunk a vonatra... a testvérek mindig vigyáznak egymásra és itt van George is ő meg aztán tiszta olyan mint apa!- mondta Dante és megsimogatta León hátát.

- Ez igen egy komplikát család vagyunk de nem érezném jobban magam egy normálisnak titulált családban és akkor mi van ha 3 apánk van drágább lesz a kenyér?- mondta mosolyogva León és el engedte a testvérét.

Dante eddig bírta majd hangos nevetésben tört ki.

- Hát igen ez könyvbe illő történet lenne a javából,ha bele gondolsz két ősellenség gyerekei vagyunk akik ráadás képen még hármasban is vannak.- nevetett Dante de egy pillant alatt mindkettejük boldogsága és jókedve szerte foszlott egy pillanat alatt.

A klub helyiség sarkában egy döbbent képű vörös hajú egyén állt falfehérré fehéredve és a kezében ott volt az a kép aminek el sem szabadott volna készülnie...

Danténak volt kicsit több lélek jelenléte és felkelt a kanapéról és León-t hátra hagyva lépdelt a vöri felé.

- Jól érzed magad?- kérdezte a vállára téve a kezét,de az mint ha transzba esett volna.

- Ugye most buktunk le véglegesen?- kérdezte León mert hát nyilván való volt,hogy a vöri végig halhatta az egész beszélgetésüket attól került ilyen állapotba ez még néha nekik is sokkoló nemhogy egy kívül álló számára.

- Én nem akartam kutakodni csak kíváncsi voltam arra,hogy az anyukátok hogyan néz ki mert nagyon hasonlítotok...- suttogta a vöri majd Dante segítségével a székbe ült.- De gondolom nincs is anyukátok..

- Mihez kezdesz ezzel az információval?- kérdezte Dante majd finoma kihúzta a már elfehéredett ujjai közül a fényképet.

- Én...

*

- Meg kéne látogatni a gyerekeket,én nem bírom már hiányoznak és az is lassan meg kéne tudniuk,hogy testvéreik lesznek!- akadt ki Draco mert már lassan megörült a hormonoktól és a folyamatosan erősödő "anyai "ösztöneitől.

- Nem lenne célszerű ilyen állapotban utazz!- teremtette le finoma Harry Dracot mert már megint a sírás szélén állt.

- De én az apjuk vagyok én hordtam ki őket...- morogta Darco és még a karjait is keresztbe font ezzel még jobban erősítve az ideges kinézetének a látszatát.

Harry halkan felnevetett a másikon.- Én is az apjuk vagyok de nem mehetsz így sehova legalább is nem egyedül!

- Akkor...- kezdett bele Draco de el is halhatott mert egy hatalmas pukkanást hallottak és egy test rajzolódott ki a szőnyeg közepén.

- Nik az! - monda megkönnyebbülve Draco majd oda lépett férjéhez aki éppen hogy csak lassan vette a levegőt.

- Hát vissza értél!- sóhajtott fel Harry és leguggolt mellé mert Draco a hasa miatt nem tudott.- Hogy érzed magad nem fáj semmi?

Nik nem válaszolt csak engedte magát felemelni a földről majd egy keserű sóhaj kíséretében elterült a kanapén.

Draco egyből mellé bújt de nem szolt hozzá csak hagyta magát,hogy a puszta jelenléte megnyugatasa viharzó lelkét.

- Sikerült,végeztem vele a végén már ö kérte mert ne tudott együtt élni a tetteivel,ahhoz sem volt bátorsága,hogy felakassza magát...- suttogta Nik mire Harry egy pohár italt adott a kezébe.- De értetek újra megtenném.