Őrült szomszédok II (BTS) ~ Befejezett

I.

-Azt hittem megvársz - suttogtam, inkább magam elé, de tudtam, mindketten hallják. Hát...nem egészen így képzeltem el a találkozást. Ez meglepetés, de nekem is!

-Ji..Jisoo - nézett rám Jimin, majd odajött hozzám, és óvatosan, esetlenül átölelt. Csak álltam egy helyben, nem mozdultam. Nem öleltem vissza. Nem is tudtam, testem nem engedelmeskedett, lefagytam. - Nem számítottam rád - vakarta meg a tarkóját esetlenül.

-Meglepetésnek szántam - sóhajtottam, majd megfogtam a cuccaim és elindultam a lépcsőforduló felé.

-Most hova mész? - jött utánam és megfogta a kezemet. -Aludhatsz nálam a kanapén! - bökött az ajtaja felé, ahol a lány még mindig ott állt, és érdeklődve figyelte a jelenetet. Láttam rajta, nem igazán értékeli az eseményeket, de vagy nem akart, vagy nem mert beleszólni, látva Jimin feszültségét.

-Te tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ott aludni? - kérdeztem suttogva, könnyeimet visszafojtva. - Van saját lakásom, csak a kulcsom kell - mondtam, majd megfordultam, és lefelé vettem az irányt. Mit is gondoltam? Miért is élt bennem bármennyi remény? Miért van az, hogy sosem veszem észre magam? Miért vagyok mindig ennyire naiv?

-Szia Jisoo - lépett el hirtelen mellettem Taehyung a folyosón, én pedig megálltam, és megvártam, míg leesik neki, hogy kinek is köszönt. Egy ideig még haladt tovább, majd megtorpant. Megpördült a tengelye körül és rám nézett. Egy ideig csak bámult, aztán kiáltotta el magát.

-Jisoo! - futott neki, majd teljes lendülettel rám ugrott, így mindketten a földön kötöttünk ki. Én alatta, ő pedig fölöttem, és úgy ölelt magához, mint egy párnát. - El sem hiszed mennyire örülök neked, de komolyan.

-Én is örülök. De még boldogabb lennék, ha most nem ölnél meg - nyöszörögtem, mire ő leszállt rólam, és felsegített a földről. - Milyen gyönyörű vagy hosszú hajjal! - piszkálta egyik tincsemet, mire kivágódott egy ajtó és sietős léptek zaja töltötte meg a házat.

-Milyen Jisoo? - jelent meg a lépcsőfordulóban Yejin is, majd amikor meglátott, elkiáltotta magát. - Jungkook! Vonszold le magadat, itt van Jisoo!

Az említett lassan levánszorgott a lépcsőn, majd egy fáradt mosoly és szemdörzsölés kíséretében lépett volna hozzám egy ölelésért, de Yejin gyorsan elhessegette, és szorosan rám csimpaszkodott.

-Nagyon nehéz volt nélküled - motyogta. - Az agysejtjeim fele elhalálozott, a türelmem mértéke megcsökkent és még a lakásomon is osztozkodnom kell.

-Hé - szólalt meg Jungkook, engem pedig meglepett a hangneme. - Tudtommal az az én lakásom, és te magadtól állítottál be hozzám az egyik nap, azzal a szöveggel: " Márpedig én itt fogok lakni. " - fonta össze karjait. - Majd minden cuccodat bepakoltad, és nem törődve az én kényelmemmel, kisajátítottad a bútorok kilencven százalékát - puffogott, én pedig visszafojtott nevetéssel hallgattam őket.

-Ez megy két éve - suttogta Tae, én pedig meglepve néztem a vitatkozó párra.

-Két éve hogy együtt laknak? - kérdeztem döbbenten.

-Igazából két éve, három hónapja és 13 napja - jelent meg Jin. - Éppen a vacsorámat ettem, ami pizza volt, mikor meghallottam a beszélgetésüket, majd kiültem nézni őket - mesélte a történteket, miközben átkarolt. - Sok mindenről maradtál le.

-Vettem észre - sóhajtottam, felelevenítve a kínos találkozásomat Jiminnel és a barátnőjével. Barátnője...

-Nem igaz, miért nem alszotok? - jelent meg Yoongi dühösen, majd észrevett engem. - Nem tudtál volna nappal jönni?

-Én is örülök, hogy látlak - morogtam. Yoongi felhozta nekem a lakás kulcsait, majd elköszöntem a kis seregtől, mondván holnap úgyis találkozunk. Vegyes érzelmekkel bújtam a jól ismert ágyba. Nagyon kíváncsi voltam arra, mit hoz a holnap.

Reggel arra keltem, hogy a napsugarak az arcomat csiklandozták, finom kávé és palacsinta illata terjedt a levegőben, majd kedvesem felé néztem, aki lágy csókkal köszöntött...jajj dehogy, az egy másik történet. Bár az enyém lenne. Én arra keltem, hogy valaki bámul rám, egyre jobban belemászva a személyes légterembe. Kinyitottam a szemeimet, és amint realizáltam, ki is a behatoló, pillanatok alatt felültem és a karjai közé vetettem magamat.

-Hoseok! - mondtam boldogan, és tényleg örültem annak, hogy látom. Szívem boldogan dübögött a helyén, és megborzongtam attól, ahogyan a hajamat simogattam.

-Szia - tolt el kissé magától, majd kisöpört egy tincset az arcomból. - Mennem kell, csak előtte beugrottam köszönni. Hallottam, hogy itthon vagy. Meddig maradsz? - kérdezte.

-Sokáig - vigyorogtam, szemei pedig felcsillantak. - Visszaköltözök.

Válaszképpen kaptam egy puszit az arcomra, és megbeszéltük, hogy este elmegyünk együtt vásárolni. Mivel már felkeltett, nem tudtam visszaaludni, így kimentem, szemeim pedig megakadtak a cuccaimon. Semmit nem pakoltam ki, csak a tegnapi ruháim hevertek a kanapén, meg az egyik nyitott bőröndöm. És mivel semmilyen dolgom nem volt, így nekiálltam kipakolni a cuccaim. Már a felénél jártam, mikor valaki halkan kopogtatott az ajtón.

-Szia - állt Jimin velem szemben. - Bejöhetek?

-Szia, persze - álltam félre, ő pedig belépett. Körbenézett, majd érdeklődve pillantott rám.

-Segítsek?

-Nem kell - dörzsöltem meg az arcom. - Igazából, még én magam sem tudom, mit hogyan akarok, várom, hogy összeálljon a kép. - zártam be az egyik üres táskát. Éreztem tekintetét a hátamon, de nem fordultam meg. Ha akar, majd beszél.

-Nézd, én sajnálom, ami az éjjel történt - kezdett bele. - Magyarázatom, és mentségem sincsen. Én...

-Ne! - szóltam bele. - Nem kell megmagyaráznod semmit - ültem le a kanapéra, majd megfogva a kezét, lehúztam magam mellé. - Öt év az sok idő. Nem várhatom el, hogy hazajövök, és te úgy fogsz a nyakamba ugrani, mint ahogyan azt képzeltem. Bevallom, egy pillanatig élt bennem a remény, hogy talán megvártál, és örülni fogsz annak, hogy hazajöttem, de nem hibáztatlak - mondtam mosolyogva. Hogy tudta e a mosolyom hamis, nem igazán érdekelt. - Annyit viszont elárulsz, hogy ki ő?

-A neve Monica - pirult bele ahogyan kimondta a nevet. - Kezdő modell, egy partin találkoztunk. Őszinte leszek, nincsen közöttünk még semmi sem. Én csak...nem tudom. Nem neked fogok áradozni róla, ennyire aljas nem vagyok. Én sajnálom tényleg. De ahogyan te is mondtad, öt év az sok idő - hajtotta le a fejét, én pedig megsimítottam a vállát.

-Semmi baj - mondtam, és habár fájt, próbáltam másképpen nézni a dolgokat. - Ne érezd magad kellemetlenül. Attól mi még barátok, és szomszédok vagyunk.

-Köszönöm, Jisoo - nézett rám vissza. - Most szégyellem magamat, nagyon. Nem igazán érdemeltelek volna meg téged - sóhajtott, majd intett, és elment. Én csak csendben üldögéltem tovább, és agyaltam.

Most felejtenem kell. Nem szabad hagynom, hogy szomorúan teljenek a mindennapjaim, mikor itt vannak nekem a fontos személyek. De vajon sikerülni fog? Biztos jó ötlet volt visszaköltözni?