Őrült szomszédok II (BTS) ~ Befejezett

Bevezető

-Mindent bepakoltál? - támaszkodott meg anya az ajtófélfánál. - Nem hiszem el, hogy ilyen kevés cuccod van.

-Pedig így van. Nem akarok sokat cipekedni - mondtam, miközben a bőröndömet rángatva indultam le a lépcsőn. Hihetetlenül nehéz, pedig alig van benne valami.

-Tényleg vissza akarsz menni? - szipogott Sophie.

Sophie a szomszédban lakó lány, akivel még akkor ismerkedtem meg, mikor ideköltöztem. Csak nekem volt szükségem az ismerkedésre, ugyanis ő anyám jóvoltából mindent tudott rólam, még azt is, hogyan működnek a szerveim. Ennek következtében nem érte váratlanul a felbukkanásom, majd kialakult közöttünk egy betegesen szoros barátság. Öt év alatt, azt is mondhatom, hogy húgomra leltem benne. És attól, hogy saját döntés miatt megyek vissza Koreába, az, hogy őt itthagyom nekem is fáj.

-Jisoo! - rontott be a házba Alex. - Indulhatunk?

-Hova?

-Hát a reptérre! El ne késs, gyere, menjünk. - fogta meg a bőröndöm, én viszont továbbra is értetlenül néztem rá.

-De csak egy óra múlva indulok, a reptér pedig innen 10 percre van. Nyugi - nevettem, de valami fura volt rajta.

-De dugó van!

-Vasárnap?

-Jisoo, kérlek, menjünk - könyörgött mind szavakkal, mind a szemeivel. Sóhajtva indultam el, és vettem fel a cipőmet.

-Ennyire örülsz annak, hogy elmegy? - sírt Sophie.

-Dehogy! - tiltakozott a bátyja. - Csak nem akarom hogy elkéssen. Ugyan már Soph, minden egyes közösségin ismerősök vagytok, minden beszélgetős alkalmazást letöltöttetek. Ne nehezítsd meg a dolgát - mondta Alex egy újabb csomagomat kicipelve. Mind a hárman elképedve néztünk utána, nem tudtuk mire vélni a viselkedését.

-Hát akkor, megyek - vontam vállat. Apától már este elbúcsúztam, neki ma hamar kellett dolgozni mennie.

-Biztos ezt szeretnéd? Ne felejtsd el, az a szoba mindig a tied - bökött anyu az emelet fele, én pedig mosolyogva megöleltem.

-Ki fogom én még azt használni - mosolyogtam, majd odaléptem Sophie elé, aki úgy sírt, mintha temetésen lett volna.

-Jajj, ne sírj már. Minden nap írok majd neked, oké? - simítottam végig a haján. - Meg küldök neked sok mindent. Rendben?

-Oké. Vigyázz magadra - intett, majd megfogva a táskám és a kabátomat, kiléptem az ajtón. Beültem Alex mellé, aki ujjaival kopogtatta a kormányt. Idegesnek tűnt.

-Mi a baj? - fordultam felé, ő pedig elindult.

Egy ideig nem válaszolt, csak szigorúan nézte az előttünk lévő utat. Majd az első piros lámpánál nagyot sóhajtva lehunyta a szemeit.

-Beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad...

Éreztem, hogy az állam találkozik a padlóval. Alex szerelmes? Gyomrom görcsbe rándult, szívem hevesen vert. Könyörgöm, ne én legyek az, még egy fiúval nem tudnék megbírkózni...

-És...ki a szerencsés? - kérdeztem félve, tényleg nagyon tartottam a választól.

Alex nagyot nyelt és megszorította a kormányt.

-Sophie - bökte ki nehezen, az én szemeim pedig megteltek könnyel. A visszafojtott nevetéstől. Nem mondott semmit, de mivel választ nem kapott, rám nézett. Mikor szemei találkoztak az enyémekkel, arca elkomolyodott.

-Te most komolyan röhögsz rajtam? Ezen mi vicces? Beleszerettem a húgomba! - dörmögte, majd rádudált az előttünk haladóra, hogy induljon már el végre.