Őrült szomszédok II (BTS) ~ Befejezett

III.

Mély levegőt véve kopogtattam be Jimin ajtaján. Nincs mitől félnem, nem igaz? Barátok vagyunk, szomszédok, régi ismerősök, simán beugorhatok hozzá, megkérdezni mi van vele.

-Szia! - köszöntött vidáman, mint úgy általában.

-Szia, zavarlak?

-Nem, gyere csak be - tárta ki az ajtót, én pedig sietve beléptem. - Minek köszönhetem, hogy meglátogattál?

-Oké, őszinte leszek, Hoseok és Eunji nálam vannak, én pedig megpróbálom őket összehozni, mert teljesen nyílvánvaló, hogy Hoseok teljesen belezúgott, ezért kettesben hagytam őket, és nem tudok máshova menni, így azt mondtam nekik, hogy hozzád jövök, mert valami fontosat kell megbeszélnünk, de most hogy belegondolok, máshova is tudok menni, így nem is lábatlankodnék tovább, megyek is - hadartam el mondandómat, majd fordultam volna kifele, ha nem ölel meg hátulról. Dermedten álltam egy helyben, mögöttem pedig Jimin állt, és szorosan hozzám bújva ölelt. 

-Sajnálom - suttogta a fülembe, engem pedig kirázott a hideg hangjától.

-Mit is? - kérdeztem nagyot nyelve, már akkor tudtam, hogy ez fájni fog.

-Hogy nem vártalak meg - szorított, nem akarta hogy megforduljak. - Hogy hűtlen voltam, hogy hamis reményeket ültettem beléd, hogy megbeszélni sem tudtam veled, hogy ennyire fájdalmasan ért a találkozás. A többiek elmondták nekem, mit éreztél korábban, hogy mióta szeretsz engem. Sajnálom, hogy annyira vak voltam és szerencsétlen, hogy nem vettem a jeleket. Egyáltalán nem érdemellek meg. De mégis, ezek után is magamnak akarlak, azt akarom, hogy itt legyél mindig a közelembe - végre megfordított, és a szemembe nézett. Mélyen bele, egészen a lelkemig. Egyre közelebb hajolt hozzám, ajkai vészesen közelítettek az enyém fele. Szemeimet lecsuktam, úgy vártam a találkozást, ami sajnos nem történt meg.

-ChimChim mire véljem ezt? - hallottam magunk mögül egy mérges női hangot, mire úgy rebbentünk szét, mint a bűnös lelkek. Megfordultam, és sikerült végre meglátnom Monicát. Úgy rendesen. Szemügyre vettem az előttem álló lányt. Modell. Gyönyörű arc, kifogástalan smink, a legszebb ruhák, önmagában egy szépség. Sokkal szebb, mint én. Nem is csodálom, hogy Jimin őt választotta.

-Figyelj Monica, ez nem az, aminek látszik - indult meg felé  gyorsan Jimin, engem otthagyva, ahol eddig álltunk, mint egy elfelejtett zsákot. Nem az, aminek látszik...

Mikor szokom már meg végre, az örökös pofára esést?

-Semmi baj - veregettem meg a saját vállamat, és mély levegőt véve kiléptem az ajtón. - Tégy úgy, mint aki nem lett porig alázva, megszégyenítve.

A maradék önbecsülésemet is összekaparva gondolkodtam, hogyan tovább. Nem akarok haza menni, még hagyom a gerlepárt kettesben, viszont itt sem maradhatok, mert mára már elég nekem ebből a helyből. Szerencsémre Yejin megoldotta a problémám.

-Jisoo, gyere és tégy igazságot, védd meg a becsületemet - jelent meg dühöngve mellettem, és kezemet megfogva kezdett el húzni a lakásuk fele. 

-Ha már az enyémet nem sikerült, akkor neked segítek - sóhajtottam, mire megtorpant, és érdeklődve nézett rám.

-Lényegtelen. Min veszekedtetek már megint? - tereltem el gyorsan a témát, hiszen két nap leforgása alatt nem is tudom hányszor fenyegették meg egymást, hogy szétköltöznek, majd ismét kibékültek, aztán ha történik valami, amin tényleg nem tudnak megegyezni, akkor megfognak egy lakót, és elhívják magukhoz bírónak. Ha az illető nem úgy ítéli meg a történteket, ahogyan azt ők gondolták, hirtelen nagy egyetértésben cseszegetik szerencsétlent, a végén pedig már mindenki úgy van vele, hogy hagyjuk őket a francba, hadd öljék egymást.