Örülök hogy elmondta nekem | EKHMV-trilógia III.

8th

Fekszem az ágyon, és a plafont kémlelem. Néha eszembe jut az, amit a doki mondott, de annyira pihentnek érzem magam hogy semmi kedvem agyalni a nyílvánvalón.

Honnan tudja ennyire mindenki, hogy mi egymás nélkül teljesen le vagyunk nullázva? Ennyire látszik?

– Szia – érzékelem, ahogy Barron lefekszik mellém az ágyba. Csupasz testével hozzámsimul, kanál pózban elhelyezkedve. Kitölt közöttünk minden üres teret, és mosolyogva méregeti bágyadt tekintetem.

– Fürödtél? – felé fordulok, hogy megkérdezhessem tőle ezt az egyszerű dolgot. Az illata elárulja, hogy éppen most végezhetett.

– De csak azért, mert le akartam mosni magamról a mai napot. Woods szerint ez hatásos tud lenni, ha valami olyan történik, amire nem akarunk emlékezni többé – igen, ezt lehetséges, hogy nekem is alkalmaznom kellene.

– Hány éves korotok óta volt veletek? – felé fordulok, és sötétkék tekintetébe botlok hirtelen. Szeretem az ilyen meglepetéseket, amik boldogsággal is töltenek el.

– Talán akkor voltam olyan négy, Andrew pedig hat. Nem voltunk olyan idősek. Sally akkor töltötte volna a kettőt, azt megjegyeztem. Kusza egy időszak volt. – elhalványul az az erős hangja, megremeg mint az őszi falevelek a fákon.

– Sally milyen kislány volt? – gratulálok Rose, győz a kíváncsi éned. Ebben verhetetlen vagyok, az is biztos.

– Soha sem hagytam egyedül. Együtt játszottunk. Volt egy maci, amit nagyon szerettünk. Azt tettem a sírjába – mintha mosolyogni látnám. Talán a boldog emlék miatt?

Összeér a homlokunk, szorosan egybefonódik a tekintetem az övével. Nagyon szívesen megismertem volna az akkori Barron és Sally Emeryt. Határozottan biztos vagyok abban, hogy kijöttünk volna egymással.

Mindig elgondolkodom: vajon mi gyermekünk hosszú és boldog életet fog élni?

Hirtelen eszembe is jut, hogy az ultrahangon pont nem volt ott Barron. Egy érzéki pillanatban gondoltam neki odaadni a képeket, így hát gyorsan meg is fordulok hogy az éjjeliszekrény fiókjából a kis borítékot ki tudjam venni. Izgulok mit mond, főleg azért mert kislányunk lesz. És ő még nem is tud róla. Az első hosszabb üzleti útja akkor volt. Egymásért izgultunk.

– Ezt bontsd ki – derűsen átnyújtom neki sejtelmesen a borítékot, cuki vigyor rajzolódik ki arcán. Mintha egy kisgyereknek vettem volna karácsonyi ajándékot.

Hátra fekszik, hogy a képeket kényelmesen ki tudja venni onnan. Ledöbbenve nézi, látom a szemében a büszkeséget amit mindig is láttam és életünk végéig látni fogok.

– Hűha – álmélkodik miközben nézegeti a fotót. Emlékszem hirtelen mennyire szomorú voltam, hogy ő nem lehet ott. De tudtam, hogy azért nincs itt mert számunkra teremt egy biztos jövőt.

– És... kislány lesz, Barron. – mikor kimondom, mintha elvágták volna őt. Tisztában vagyok azzal hogy a férjem nem szereti a váratlan meglepetéseket, de ennek biztosan most nagyon örül.

Újra felém fordul, ám váratlanul megcsókol és magához húz. Úgy fal, mintha ténylegesen elvonási tünetei lennének. Ajkaink egymásnak vannak teremtve. Tökéletesen összeillenek, és minden alkalommal többet akarnak küzdeni.

Elszakad tőlem, megnyalja alsóajkát, és boldogan elmosolyodik.

– Evelyn Maisie Emery – kezd bele, igazán megfog ez a név, kissé különleges. –, én ezt szeretném adni neki. Neked tetszik?

Csendben bólintok. Valóban nagyon gyönyörű név, és fogalmam sincs, hogy jött ez most neki.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit elhamarkodottan találtál ki nevet a babának?

Csak megvonja a vállát, és újra a karjaiba zár. Meleg ölelése eláraszt a kényelmesség érzésével, mintha valaki belefektetett volna egy puha plédekkel teli ágyba.

. . .

Barron éppen gitározik a kanapén, miközben én Elizabethnek segítek a konyhában. Éppen vágom fel a répákat a leveshez, amit a kezembe nyomott csupa kedvességgel. Ám örömmel segítek, szóval nem csinálok ebből problémát.

Közben érzem, ahogy egy kissé sajog a hátam, biztosan a terhességtől van ez.

– Rengeteget gitározott régen, akkor még nem is ismertétek egymást – jön be a konyhába és jelenti ki egyszerre a konyhapultot támasztva Bill. Büszkén s elismerően néz fiára. Tisztes távolságban vagyunk ahhoz, hogy rendes hangerőn tudjunk beszélgetni róla anélkül, hogy bármit is hallana.

Egy elég szomorú dallamot játszik. Olyan gyászos, ugyan valahol hallani a gyógyulási folyamatot is benne. Elég nyomasztó.

– Énekelt is már, történetesen nekem – a felvágott répákat egy lábosba öntöm, és utána az apósom irányába nézek. Kellemesen mosolyog.

Kacsint egyet, majd leül az étkezőasztalhoz, elég nyomott hangulatban. Mintha valami olyan történt volna, vagy olyant mondtam volna neki, amit egyáltalán nem szívlelt. De nem hinném, hogy ez történt.

Odamegyek, és éppen összenézek Barronnal is, a hívogató tekintetemre abbahagyja a gitározást, lerakja a hangszert a kanapéra és idesétál komótosan. Semmi hirtelen mozdulat, hiszen tudja mit akarok bejelenteni.

Miután a szülők is megérkeztek, megfogom az asztal alatt a férjem kezét, hogy le tudjak nyugodni. Hezitálok, de a tudatomban van az is, hogy túl akarok esni rajta, és lapozni szeretnék tovább. Nem tudom Barron épp milyen állapotban van, és mit érez ezzel kapcsolatban, de az érintése alapján ő is nyugtalan.

Sóhajtok egy hatalmasat, majdnem akkorát, hogy kiszakad a tüdőm. Aztán mosolyogva ránézek kettejükre.

– Beth, Bill, kislány lesz a pici – jelentem ki, örömteli arccal összenéznek. Első unokájuk érkezését már nagyon várják, bár az ő agyukban is lejátszódott, hogy elég korán vállaltunk gyereket. Nos, az a helyzet, hogy egyikőnk sem számított rá, és mivel házasok vagyunk, nem figyeltünk oda egyik alkalommal sem, nem tartottuk fontosnak. Hiszen most már tényleg egymáséi vagyunk.

Felállnak, velük egyetemben és egyszerre mi is. Barron tekintete kicsit félelmetes, annyira izgult.

– Úr Isten, szívem, gratulálok! – Elizabeth szó szerint bekönnyezik, miközben átöleli Barront.

– Gratulálok, Rose – mosolyodik el, miközben átölel engem Bill. Mintha apám helyett apám lenne. Hatalmas jelentősége van ebben a családban. Ő mentette meg Barront, és engem is. Akármennyire volt rossz ember, bánt rosszul a gyerekeivel, most itt tart. Tisztelik és szeretik. Kell ennél több?

A délután kellemesen telt. Ittunk egy üdítőt, megünnepeltük a kisbaba nemét egyben. Aztán később csatlakoztak hozzánk Andrewék, akik hasonlóan nagy örömmel fogadták ezt a nagyszerű hírt.

Bőven beeseteledett mikor hazaértünk Barronnal. Hulla fáradtak voltunk, de ő ünnepelni szeretett volna ennek ellenére is.

Hát, ünnepeltünk is. Végigfut a gerincemen a libabőr, ha visszagondolok rá.

Holnap már mennie kell dolgozni, de figyelmes volt és boldoggá akarta tenni az utolsó éjszakánkat, nem hagyta csak úgy elúszni.

Igazándiból nem ez lesz az utolsó, de holnaptól egy bizonyos napig nem leszünk csak mi ketten. Ő elmegy, én pedig teszek–veszek addig, ameddig haza nem ér hozzám.

Ilyenkor fura egymagamban lenni. Mikor még tizenhét voltam és otthon éltem, volt aki rámnyissa az ajtót és cseszegessen – történetesen az én drága édesanyám.

Ilyen ez a felnőtt élet.