Örülök hogy elmondta nekem | EKHMV-trilógia III.

10th

Addig nem megyek sehová, ameddig Barron haza nem ér. Biztosan történt valami, amit nem akar elmondani, ismerem ennyire. Mégis csak a férjem.

Az a két kemény email amit váltottunk eléggé felzargatta a libidóm legmélyét. De nem fogom engedni, hogy elhallgassa előlem a fájdalmát. Soha sem tudja megemészteni egyedül a problémákat, ezért temetkezett a függőségeibe.

Az ablaknál állva várom érkezését. Mindig így figyelem hazajöttét. Öltönyében olyan kecsesen tud kiszállni, hogy attól elolvadok, hogy ezt látom. De ma keménynek kell lennem vele, hiszen lehet, hogy engem is túlságosan érint a dolog.

Csak figyelem, ahogy zöldellnek a fák, a fű. A virágok most a legszebbek a kertben. Csak arra tudok koncentrálni, hogy minél jobb életet tudjak teremteni a lányunknak. És Barron a legbiztosabb pontom jelenleg. Nem akarom, hogy a kicsi bármiben is hiányt szenvedjen majd.

A nagy gondolataim hevében arra leszek figyelmes, hogy Barron autója áll a garázs előtt. Milyen meglepő.

A harminc perces út amit megtesz Chicago–ból haza, eléggé le tudja fárasztani. Szerencsére nem az állam szélén lakunk, hogy annyit kelljen utazni a központhoz. Itt minden elérhető helyen van.

Glenwood örökké az én otthonom lesz, és ha üldöznek sem megyek innen sehová. Mikor elköltöztünk Lynwood–ba a házasság utáni első évben, minden nap vissza–visszavágytam ide.

– Szia Rose – köszön nekem hátulról Barron, hogy összerezzenek. Nem számítottam érkezésére, főleg nem ilyen gyorsan. –, hiányoztál. – megfordulok, hogy szembe tudjak nézni vele.

Elég szarul néz ki. Csapzott haja, és vöröses szemei arra utalnak, hogy felettébb gondterhelt napja volt. Általában az üzleti utakról szokott így hazaesni. Itt most valami más van a dologban, megneszeltem. Lassan felcsaphatnék rendőrkutyának is.

– Te is nekem. Csináltam ebédet, éhes vagy? – átölelem a derekát, és kérdően a szemeibe tekintgetek.

Megcsóválja a fejét, majd leveszi zakóját és a fogashoz megy, hogy felakassza. Nagyon jól áll neki az ing, volt időm ezt is nem elégszer kifigyelni. Néha átlátszik rajta tintával fedett bőre, amit mindig annyira szeretek megfigyelni. Tele van különféle mintákkal, amik annyi mindent jelentenek. Soha sem kérdeztem rá, de nem ok nélkül varratott magára ennyi mindent. Ezek az ő emlékei. És vannak olyanok is, amikre végképp nem merek még ránézni sem. Főleg ilyen a bal alkarján elhúzódó nagy írás.

– Elég volt a mai napból, Rose – mikor leül a kanapére, beletúr idegesen bozontos hajába. Mondanám, hogy imádom a látványt, de eközben baromira aggaszt is.

– Megkérdezhetem egy jó feleség módjára, hogy mi történt? – próbálom óvatosan megközelíteni a probléma forrását. A konyhából figyelem minden apró rezzenését. Igyekszik nyugodt maradni, ismerem ezt az oldalát.

– Muszáj beszélni róla, kicsim? – áll fel, majd kérdez vissza. Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy engem is érint a téma.

– Engem is érint, igaz? Különben nem titkolnád – rivallok rá, mikor feláll a kanapéról és sétál ide hozzám.

Morcos tekintete mindent elárul. Rácsap az asztalra. Egy picikét összerezzenek tőle, de mikor szemkontaktusba kerülünk, kezdek rájönni, hogy miről van szó.

– Cole kurva Newman ki akar jönni a börtönből! És képzeld el, szerintem ki is fogják hozni!

Hirtelen megáll bennem valami. Az a Cole aki engem szó szerint tönkre tett, most megint meg fogja tenni. Az az ember, aki kis híján megölte életem szerelmét.

Nem. Ez nem lehetséges.

Csak dermedten nézem Barron kétségbeesett arcát, ahogy engem néz. Talán már bánja, hogy elmondta az igazat. Mintha forogna velem a világ, mintha súlytalan állapotban lennék.

Lehunyom a szemem, és elkerülök innen. A másvilág megmutatja az igazi énemet, hátha rájövök így, hol is ronthattam el.

– Cole! Merre vagy? – kiabálom a nagy házuk bejáratánál.  Berontok az ajtón, hogy rá tudjak találni. Talán nem is hall engem, annyira elfoglalja a tanulás.

Egyenesen a szobája felé tartok, hogy végre együtt tanulhassunk, ahogy általában minden kedden és csütörtökön szoktuk. Remélem ma minden adott lesz hozzá, és nem jönnek haza a szülei. Nem kedvelem annyira a szüleit. Bár soha nem mertem neki megemlíteni sem.

– Mikor tanulsz meg kopogni, Rose? – jön ki Hannah, de kizárólag Cole előtt. Mikor a fiú kijön, pont akkor húzza fel a sliccét. Összenézek velük, mind a ketten idétlenül mosolyognak rám.

– Ne aggódj Rose, ez nem csak álom lesz. Ez maga lesz a pokoli valóság, ne álmodozz – folytatja Cole, majd egyszerre csak szerte foszlik. Minden elhalványul, és felébredek.

Homályos a kép, viszont sötét van, és annyit érzek, hogy a puha ágyunkban fekszem, elég lenge öltözetben. Egy árnyék rajzolódik ki a fotelben, és látszólag engem méreget. Komor, bús, gondterhelt, neheztelő.

Barron.

Felülök, bár egy kicsit sajognak a végtagjaim. Hirtelen a sötétkék íriszek felcsillannak az ablakon beszűrődő holdfény következtében. Csak annyit tesz, hogy csatlakozik hozzám, most viszont boldogabbnak tűnik.

– Kicsim... – hangja iszonyatosan gyenge. Fél. Nagyon fél.

Fáradt szemeimbe néz, és megszorítja a kezeimet. Érintésétől kezdem jobban érezni magam, mint testileg, mint lelkileg is. Bár ettől az álomtól kicsit leépültem. Újra.

Újra, újra és újra megtörténik minden, amit alig vártam, hogy elfelejtsek. De mindig szerencsétlenül alakul az életünk. Talán nekünk soha sem szabad majd leállni.

De most arra törekszem, hogy minél jobban megússzuk a helyzetet. Ha ezt szánta nekünk a Sors, akkor alkalmazkodni kell hozzá. Egyikünknek sem volt egyszerű az élete, és hozzuk magunkkal, vonszoljuk a rosszat a vállunkon. Viszont erősek vagyunk, és nem hagyjuk, hogy eltiporjanak minket.

– Mondj valamit, jól vagy? – kérdez kétségbeesetten újra. Könnytől csillogó szemei meghatnak. Forró bőre igyekszik visszahúzni a földre. Néha elveszem a részletekben, ahogy szoktam.

– Jobban, igen – motyogom zavartan. Annyira aggódik, hogy olyan tekintete van, mint egy kunyeráló kiskutyának. –, megint mi a fene történt velem?

Lenézek, mikor egy könnycsepp hullik ki a szemeimből, egyenesen Barron bal kézfejére. Megpróbál velem szemkontaktusban maradni, több kevesebb sikerrel.

– Elájultál, ahogy régen.

Mikor befejezi ezt a mondatot, felnézek rá. Íriszeiben keresem a saját magam nyugalmát. Néha viszont nem találom meg.

– Nem lett volna szabad elmondanom, apának igaza volt. Csak veszélybe sodorlak, minden egyes rohadt alkalommal – folytatja. Bill azt mondta neki, hogy ne szóljon nekem róla?

– Jogomban áll tudni, Barron. Akkor is, ha belepusztulok. Cole az én múltam és miatta majdnem elveszítettelek téged is – mondom neki idegesen, mire összepréseli a száját, kezeimet pedig jobban megszorítja. –, nem fogom neki hagyni, hogy tönkre tegye újra a családomat. Kiismertem pontosan akkor.

És ezután elaludtunk. Nem akarok most erre gondolni. A buborékot akarom Barronnal és nem fogom hagyni, hogy kipukkasszák.