Örülök hogy elmondta nekem | EKHMV-trilógia III.

19th

A mélybe zuhanni, érzeni, hogy élsz, majd kiúszol a partra, hogy rájöjj a hibákra. Semmi jele sincs a javulásnak. Küzdesz az életetédert. Ne félj a következményektől, csak törődj bele a sorsodba. Ne gondolj túl semmit.

Hagyom, hogy a könnyeim áztassák az arcomat, miközben legbelül a mélybe zuhanok. Az esőben senki sem látja a kinézetem. Céltalanul bolyongok Glenwood utcáin már vagy két órája, és folyamatosan Barron Emeryre gondolok. Nem tudom mi történt velem, de úgy érzem most egy kis magányra van szükségem. Sokat gondolkodtam ezen, és már nem tudtam magamban tartani. Kellett Ace és Jake, hogy felébredjek.

Most biztosan gyűlöli magát és a világot, de el kellett jönnöm onnan. Nem bírtam, hogy nincs levegő. Az eső illata majd megnyugtatja, ahogy velem is tette.

A szülői ház felé tartok. Teljesen eláztam, és még csak az hiányzik, hogy komoly bajom legyen. Érzem, ahogy már a csontomig hatol a hideg. Váratlanul jött ez a vihar, és el is mosott mindent, amit eddig jónak véltem. Barron elveszítése közben tudtam, hogy ezzel a mentalitással nem húzhatom sokáig. Szóval beleültem abba a fehér fotelbe, és odaláncoltak az érzéseim, miközben a tájat kémleltem.

Talán most is ezt kellene tennem. Leülni és végig gondolni az elmúlt hetek, napok történéseit. Nem szeretem, hogy ennyi minden gyülemlik fel bennem egyszerre, és csak úgy robbanok fel, mint egy atombomba. Magam mellett mindenkit elpusztítva. Azt hiszem igazam volt. Nem vagyok már az a lány, akit azon a napon megcsókolt, ezzel örökre a szívébe zárva hajthatta le a fejét minden egyes nap. Azoknak az időknek vége. Nem fogom hagyni, hogy bármi is elvegye a céljaimhoz vezető utat, főleg nem Cole átkozott Newman.

Kopogok az ajtón, és csak két perc múlva nyitja ki nekem apa. Kicsit meglepetten mér végig, és elszörnyülködik rajtam, amikor meglátja, hogy csurom vizes vagyok.

– Roseom! – int, hogy lépjek be az ajtón. A pólómról csöpög a víz, anya ennek biztosan nem fog örülni. Nála a makulátlan rend az elfogadott. De most ez izgat a legkevésbé.

– Apu... – szó szerint édesapám karjaiba ugrom, és ég a szemem. A sírás ki akar törni belőlem, de nincs bennem elég könny, amit elhullajthatnék.

– Mi történt kislányom? – szorosan átölel, és szőke hajamat simogatja. Mint régen, amikor megtanított biciklizni, és elestem. Ugyan ilyen aggódással tartott a karjaiban. Akármennyire nem szoktam vele beszélgetni olyan sokat, nagyon szeretem.

– Ha nem gond, most nem szeretnék róla beszélni.

Megpróbálok a gondos öleléséből szabadulni, és bús mosollyal köszönöm meg ezt az aranyos gesztust. Remélem megérti, hogy egy kis magányra, gondolkodásra van szükségem.

– Az édesanyád ügyeleten van, én pedig lázasan kutakodom a gonosztevőnk után. Eddig nem találtam semmi érdekeset. Se bankkártyahasználat, se rokoni szálak. A szülei hozták ki, de Newman arra sem volt hajlandó, hogy hazalátogasson – világosít fel apa. Ez fura, Cole nem szokott ennyire eltűnni a világ elől. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy mi történik most. Véres bosszút akar állni rajtam és a férjemen.

A férjemen... Barron... ott hagytam. Nem, nem szabad rá gondolnom. Végig kell vinnem mindent az agyamban, ha tiszta fejjel akarok nekiállni a háborúnak. Neki is gondolkodnia kell azon, hogyan vág neki a győzelemhez vezető útnak.

– Zuhanyozhatok? – kérdezem gyenge hangon, mire egy "csak természetesen, hiszen ide tartozol" bólintással válaszol.

– Mindent ismersz, tudod mi hol van, igaz?

Csak helyeslően megrázom a fejemet, majd elkezdek az emeleten felfelé menni. A régi zuhanyzó annyi emléket rángat elő. Annyit gondolkodtam ott róla, hogy az a kabin többet hallotta az érzéseimet, mint bárki más. Akár csak a hold, mivel annyi éjszakán át néztem a fénylő égitestet, hogy kívülről el tudná mondani milyen önpusztító gondolataim voltak.

Levetem a csatakos ruháimat, majd a mosdókagylóba hajítom őket. A meleg víz most nagyon jól fog esni, és felhevít. Addig állok itt, ameddig el nem fogy ez a jó hőmérsékletű zápor. A fényes felületű, alaposan megtakarított zuhanyrózsa csak úgy csillog a lámpafényben.

Hátra simítom a nyirkos hajamat, és egy mély levegő után végig simogatom a gömbölyödő hasamat. Oh, pici Evelyn. Biztosan érzed a közeledő veszélyhelyzetet, ezért lettünk ennyire nyugtalanok.

Elegem volt ebből az örökös viszályból, ami megy az életünkben. Az összes létező ellenséggel meg kell küzdeni, és attól tartok ennek egyáltalán nem lesz jó vége. Nem akarok egyetlen embert sem elveszíteni a saját hibáimból. Bele is bolondulnék. Meg kell hoznom a döntéseket annak érdekében, hogy mindenki biztonságban lehessen. Mert képes vagyok feláldozni magamat egy jó ügy érdekében. Hiányoznak a régi, boldogabb percek. A boldog buborékunk.

Ez az én holdfény szonátám. Talán nagyon alacsonyan indulunk, de egyszer mégis felkel a nap. És beborít mindent a világosságával. Én ezt akarom. És amit célul tűzök ki magam elé, azt véghez is fogom vinni. Eldöntöttem.

Érzem, ahogy két erős kéz megragadja a vállamat, és megfordít. Az arcom előtt Barron éles állkapcsának vonalai jelennek meg. Érintése mentén fel tudna robbanni a testem, annyira reagál az egész elmém, hogy csak többet és többet akar...

Felriadok. A sötét szobámban ülök, és patakokban folyik rólam az izzadtság. A fotelemben aludtam el, és az az igazság, hogy nem tudom mikor történt ez meg. De az illatomon érzem, hogy voltam tusolni.

Kiesett az a pár óra. Vajon Barron most mit csinál? Biztosan azért álmodom vele, mert nincs jól. Ezzel üzent nekem. Nem rohanhatok mindig hozzá. Nem tehetem meg.

Tudom milyen most a lelki világa, iszonyatosan instabil. De bízom abban, hogy nem tesz magában kárt még ezalatt a kis idő alatt sem. Értem bármire képes lenne. Ámbátor nem vagyok szaktekintély ebben a témában, de ismerem Barront, és hiszek benne. Hiszek abban, hogy túléli ezt is, ahogy eddig mindent képes volt.