Örülök hogy elmondta nekem | EKHMV-trilógia III.

6th

Barron Emery

Mikor nem láttam Roset, azt hittem összeomlok. Az alkohol teljesen elvette a figyelmem róla, és csak arra koncentráltam ami nekem megfelelő.

Akár csak régen. A cigi, a drog és a pia segített megfeletkezni a sok rosszról ami engem ért, mással nem is akartam foglalkozni. Nekem nem szabad nosztalgiáznom, különben nagyon könnyen visszaesem abba az állapotomba, és az senkinek nem tenne jót.

- Mondd, ez mire volt jó? - leül az ágyra Rose, és értetlenkedik egyszerre. Megcsóválom a fejem, megvakargatom a tarkóm és beharapom az alsó ajkam, mikor megérzem magamon a régi illatot, és a szám kesernyés ízét, amit a viszkinek köszönhetek.

Odasétálok elé, hogy megérinthessem puha arcát. Attól biztosan jobban leszek.

Ő is lenyugszik tőle, és ezzel az egy gesztussal próbálkozok vele megértetni amit én érzek és gondolok a helyzetről.

- Nem azért tettem ezt, mert magamnak akarok rosszat. Egyszerűen csak ez az egy mód van arra, hogy felejteni tudjam ezt a dolgot - egy könnycsepp legördül az arcomon egy mély sóhaj keretein belül. Régóta nem éreztem magam ennyire tehetetlennek, mint most.

Eddig mindent megpróbáltam a kezemben tartani, hogy semmi ne süljön el rosszul, és tessék. Ennyit használt a kitartásom. A szerelmemet és Picipöttyöt akartam megvédeni csupán, miért büntetsz Istenem?

- De nem kell félned, tudod jól hogy minden rendben lesz, és van is - hátrébb lépek, hogy fel tudjon hozzám állni. Lemorzsolja azt a magányos könnyet a szemem alól, és átölel. Teste melegétől egyszerűen újra hinni kezdek. Hinni kezdek az igazában.

- Mi lenne velem nélküled - súgom bele a fülébe, miközben mélyen beszívom finom illatát. Szinte elalszom karjaiban.

Elkezdek az ágy felé lépkedni, hogy szinte belezuhanjunk mind a ketten. És sikerül is. Felkacag, ami engem is mosolygásra késztet.

Mikor összenézünk, a holdfényben látom szemeiben a csillogást. Csillog az őszinte szeretettől, amit egyetlen feléd intézett tekintetéből meg tudsz mondani. Éreztet mindent veled.

- Hajnali négy óra van, nem kéne aludnunk? - kérdez engem, mikor hozzámbújik. Meztelen mellkasom ezt libabőrösen fogadja.

- Nem vagyok álmos - válaszolom őszintén, cuppant egyet, és szabályosan látom magam előtt ahogy megforgatja mogyoróbarna szempárját.

- A nászutunkkal álmodtam. A megérkezésünk másnapjával, pontosabban. Boldogok voltunk, és élveztük az együttlétet. Változott volna valami? - elbizonytalanodik. Hangja gyenge, kicsit meg is remeg ettől a kérdéstől.

Lenézek rá, elsimítom a kósza tincset az arcából, és komolyan szemkontaktusba kerülök vele.

- Soha, semmi nem tudna változtatni az érzéseimen, Rose. - ezzel be is fejezem, majd lehunyom a szememet, igazat adva neki. Hirtelen én is elálmosodtam.

Magával ránt a békés álom, ami nem köp ki magából olyan nagyon könnyen.

Nem hagyom hogy bármi is megváltozzon, azt akarom, hogy semmiben ne szenvedj hiányt, Rose. Mert te vagy az én sötét égboltomon az egyetlen Hold. Fénylő és káprázatos.