Jégre születettek

*13. Daria

Az órák hamar elteltek, alig vártam, hogy mehessek a csarnokba. A fejemben egy egyszerű, de mégis látványos koreográfiát állítottam össze, és még el akartam próbálni. Jóval korábban ott voltam.

Simán mentek a mozdulatok, aztán érkeztek a többiek is. Megragadta a figyelmemet, hogy mindenki ugyanazokat az ugrásokat, forgásokat gyakorolja. Zavart.
Így odamentem egy anyukához és érdeklődtem. Kiderült, hogy előre kiadott koreográfiát kellett betanulni, kötelező elemekkel.

Hát ez nagyon nem jól kezdődik. Ellestem, amit tudtam. Nagyjából megvolt, az utolsó ugrást kivéve. Ahhoz nem sikerült elég lendületet vennem, így alacsonyat ugrottam, a forgás pedig nem jött ki az ütemre. Elestem. De minden egyes probálkozásnál. Ideges lettem, hogy ezen múlik majd a programom.

Az idő sebesen telt. A bírák összeszedték mindenki papírjait, klub igazolásokat, egészségügyi iratokat. Sorrendet alakítottak ki és név szerint szólítottak mindenkit. Én utoljára következtem. Előttem már csak 1 üres hely maradt és arra ketten is esélyesek voltak.

Még az anyukámtól tanult légzőtechnikával nyugtattam magam, be és ki, be és ki. Ez így ment addig, amíg a nevemet nem hallottam.
Érted csinálom anyu!

Daria Belova.
A bírák a papírjaimat nézték. Tudtam, hogy nem vagyok leigazolva, de nincs más esélyem.

Kifogásolták, hogy nem brit színekben versenyeztem, meg hogy ilyet nem engedhetnek meg. Biztosak benne, hogy így nem kerületek be a csapatba. De azért, ha már eljöttem próbáljam meg. Milyen aranyosak. Na majd meglátjátok.

Azt gondoltam ha úgysem vesznek be akkor mindegy milyen koreográfiát mutatok be. Így amellett döntöttem, amit én gondoltam ki. De a végére újra megprobálom azt a fránya ugrást, most biztosan nagyobb lendületet tudok venni.

Szépen ment minden, a tartásomban biztos nem találtak hibát. Végig mosolyogtam, a forgások is elég gyorsak és pontosak voltak. A pályát a magamévá tettem. El is felejtettem egy pillanatra, hogy nem otthon vagyok. Hisz a jég az jég.
Érkezett az idő az utolsó ugráshoz. Ha ez sikerülne tudom, hogy bevennének. Túl jó vagyok ahhoz, hogy elengedjenek.

Jön a forgás vége, egy ütem, még egy, lábcsere, testsúly áthelyez, izmokat megfeszít, törzs felkészül az ugrásra, korcsolya leszúr, és lendület. Elugrottam, repültem. Ezért már megérte. De valami nem stimmelt. Egy fél forgás hiányzott. A lábaim rossz szögben vannak. Ebből egy hatalmas borulás lesz...
De már csapódtam is a kemény, hideg jégbe.

Ezt nem hiszem el. Csak egy francos dupla. És nem sikerült.

- Kisasszony jól van? - hallom egy nő távoli hangját. Zúg a fülem, lihegek, izzadok, de lassan feltápászkodom.
- Igen, igen. Minden rendben - szorítom kezeimet a derekamra. Felemelem a fejem és látom, hogy mindenki tátott szájjal néz. A hölgy pedig az egyik bíra, aki a sor szélén ült. Karomnál fogva vissza segített a pálya közepére, aztán magamra hagyott. Én pedig vártam az ítéletet. Vettem pár mély levegőt és engedtem had távozzon a fájdalommal együtt.

- Daria, nem is tudom hogy kezdjem. Amit maga a jégen csinál az művészet. De vannak elveink és szabályaink, ért engem? - nem tudtam mit válaszolhatnék, így csak bólintottam egy aprót. - Mindazonáltal, van magában valami. Nem értem, hogy eddig miért nem volt egy klubnál sem, de nem is érdekel. Magáé a hely.
- Hogy mit mond? - préseltem a tüdőmből elég hangosan hogy meghallják.
- Azt, kisasszony, hogy ön mostantól a Kensingtoni egyetem hivatalos sportolója.

Te jó ég, sikerült! Gyerünk Daria, most szedd össze magad és ne úgy, mint egy 14 éves csitri reagálj.

- Köszönöm! Nem fogja megbánni - mondtam magabiztosan, a bíró pedig biccentett. Pillantása, mintha a gerincemig ért volna, tekintetét fel-alá járatta, talán felismert? De ahogy jött ez a fura érzés, úgy el is múlt, mert egy titkárnőféleség mindenkinek megköszönte, hogy eljött. Az emberek pedig elindultak kifelé.