Jégre születettek

*6. Daria

-Daria?
-Anyu? Hát te mit csinálsz itt?
-Ezt én is kérdezhetném kislányom, miért nem a jégen vagy? Nem a bajnokság a cél? Ennyire elhagytad már magad? - nem sok kedvesség áradt belőle az igaz, de igaza volt. Lazsáltam, amit most nem engedhettem meg magamnak.
-Igazad van, már megyek is. De edzés után akarok mutatni valamit- és az összes fogammal rávigyorogtam.

Az edzés, mint mindig, most is kemény volt. Vagy 100-szor ugrottam, és jó párszor el is szédültem a forgásoktól. De mindent összevetve nem voltam rossz. Még ha anyu máshogy is látta.
Otthon újra megkerestem a videót és anyu dolgozó szobájába mentem.
-Anyu, nezd - toltam az orra elé a képernyőt.
-Nézem Daria, de minek is? Ez páros korcsolya.
-Igen, pont ezaz, szeretném kiprobálni milyen párban korizni.
-Felejtsd el, most hogy itt a bajnokság ilyen butaság eszedbe se jusson. Inkább a korcsoportod videóit kellene elemezned. Nem gondolod, hogy az több haszonnal járna?
-De sosem láttam még csak hasonló kűrt sem, anyu, olyan csodálatosak. Kérlek, ha a bajnokságnak vége engedd, hogy kipróbáljam!
-Jaj te lány, azzal ha van egy partnered nem tudsz 100%-ban magadra figyelni, csak visszavenne a lendületből. Különben is a bajnokság után a szintvizsgádra kell koncentrálni, hogy a felnőtt versenyekre is nevezhess. Sőt, a szintemelőt még nyáron le kell raknod, mert a szezon októberben indul, addig pedig még a technikádon sem ártana csiszolni.
-Anyu komolyan azt szeretnéd, hogy 13 évesen felnőtt versenyekre járjak?
-Persze, hiszen a junior bajnokság után már csak a junior olimpia van, amit meg csak 3 évente rendeznek, addig kezdenünk kell valamit.
-És ha én nem szeretném az olimpiát, vagy az egyéni versenyzést? Mi van ha rendes suliba akarok jarni? Anyu, egy barátnőm sincs.
-Micsoda butaság, a koripályán és a balett teremben is vannak lányok, ami pedig az olimpiát illeti, persze hogy indulni fogsz. A szponzorok már a bajnokságon figyelni fognak, talán ösztöndíjat is kaphatsz valamelyik egyetemre. Ez a legfontosabb most, hogy lássanak, nem hagyhatod abba. De így is sokat beszélgettünk, nyomás tanulni, este még kikérdezem az irodalmat és történelmet aztán holnap reggel 6kor indulunk a pályára. Én tartom az edzésedet. Délután pedig dolgozat lesz a suliban. Na nyomás...

Rettenetes. Ez a szó jutott eszembe egyből, ha valaki a korcsolyáról kérdezett. Ebben a fiatal korban kellett volna megtapasztalnom olyan dolgokat, amit anyukám egyáltalán nem mondott el nekem.
Hiába, lehettem én Oroszország legjobb junior műkorcsolyázója, ha nem tudtam milyen, amikor lefekvésnél megpuszilnak, vagy milyen az, amikor egy csapat gyerek a parkban labdázik sötétedésig. Sőt, az egyik grand prix fordulón éltem át lány mivoltomhoz kötődő első alhasi fajdalmaimat, és amiről csak az internet adott kielégítő választ, anyu letudta annyival, hogy "jaj a kűrruha, gyere adok betétet, megoldjuk".

Ez már nem élet volt, hanem szereplés, egy örökös verseny anyámmal és mindenki mással, úgy hogy közben önmagam valahol elveszett.

Junior bajnok lettem 13 évesen, junior grand prix bajnok 14 évesen, majd hivatalosan is a felnőtt korcsoport tagja. Viszont a nevezési szabályok megváltoztak, igy a felnőtt kártyámmal már nem indulhattam a junior olimpián, hiába voltam csak 16 éves. És ez volt anyu, talán legnagyobb, szívfájdalma. Azt érezte, hogy a munkája hiába való volt, ezt átragasztotta rám is. De rajta jobban látszódott, hogy milyen elveszett.

Egy hónapig saját magamat edzettem, eljártam futni, és rendszeresen balettoztam is. A koripályán sokkal szabadabb voltam, újra vagy talán most először szívből mosolyogtam, nevettem, beszélgettem a többi korissal. Megismertem lányokat hasonló cipőben és helyes fiúkat a hokicsapatban. Beszéltem a nem hivatalos edzőmmel (mert a hivatalos természetesen anyu volt) Petrovval is, hogy tudna-e szerezni nekem egy partnert. De azt mondta fél anyu haragjától, megértem. Ha a munkád Clara Lisozkvától függ csendben maradsz.