Jégre születettek

*8. Zack

"Ám következett a legnehezebb ugrás-forgás kombináció, amit együtt csak kétszer próbáltunk..."

Az ugráshoz Emmának először el kell távolodnia, mindketten egy nehéz dupla ugrást csinálunk majd ezután azzal a lendülettel, amivel felém igyekszik feldobom, közben megtekerve a derekát, a levegőben elkapom és a karját és a bokáját fogva leteszem. 15 másodperc, 15 halálos, begyakorolatlan, félelmetes másodperc.

Emma távolodik, én is rákeszülök, iranyban siklom, veszem a lendületet és ugrom... Tökéletesen sikerült.

Várom Emmát, de sehol. A nézőtéren zsivaly van. Keresem őt. Nem ugrott. Csak áll és néz maga elé. Mint aki nem önmaga, mitha nem tudná, hol is van. Odacsúszok. Ő összeesik a karomban, a szeme felakad, rangatózik. Én sírok és rettegek. Közben valahinnan mentősök kerülnek elő, elveszik, lefektetik, adnak neki valamit, maszk, takaró. Már nem ráng, mozdulatlan, mindenki kiabál, felemelik. Apu jön be a pályára, elkezd húzni lefelé. Lassan ujra tisztán hallok, mint amikor kijössz a vízből.

***
A kórházi váró széke iszonyú kényelmetlen, a forrócsoki vacak. Apu anyuval telefonál. Nem mindent értek, én a folyosó végén vagyok. Jönnek az orvosok és Emma szülei. Sírnak, a francba, tudtam, hogy komolyabb ez mint egy kimerültség. Apu is odajön.

- Kérem doktor úr, megismételné a fiúknak, ő a lányunk partnere- szolal meg Emma apukája.
-Persze. Nos kishaver, nem a legjobb a helyzet.
-Mi baja? Meg fog gyógyulni?
- Azon vagyunk, hogy neki a legjobb legyen, de erősnek kell lenned. Emmának komoly betegsége van, leukémia.
-Ez mit jelent?
-Azt, hogy egy hosszú ideig emma nem lesz képes korcsolyázni, sőt, elképzelhető, hogy ágyban kell maradnia hosszú hetekig.

***
Így vesztettem el 16 évesen a legjobb partnert és azt hiszem a legelső szerelmet is. Rettenetesen fájt otthagyni a kórházban, utoljára még bementem hozzá. Kába volt a nyugtató miatt. Valami zacskós cucc csepegett neki, mindenhol valamilyen vezeték lógott, egy gép folyamarosan egyenletesen csipogott. Már már megnyugtató volt. Békés. Ő nem köszönt el. Nem tudott.

Hazautaztunk, pár hét alatt összeszedtem magam. Jártam suliba, volt hobbim. És volt még valami. Bűntudat. Nem vettem észre, hogy mennyire gyenge, hogy sápadt, hogy nem azért lila a karja és a lába mert elesett. Nem vettem észre, hogy ő tudta mi lesz vége, de értem megpróbálta.

Néhány hónappal később még mindig ezen járt az agyam. Új év kezdődött. Emma szüleitől egy ideig kaptunk üzenetet, hogy mi a helyzet. Az utolsóban az állt, hogy a kemo nem biztos, hogy beválik, ezért most várnak és utána áttérnek a sugárkezelésre. Nem biztató. Azóta sem láttam. Az üzenetek abbamaradtak. Csúnya kimondani, de talán mindenki rálépett a feledés útjára.

12.-ben újra kezdtem a hokit a srácokkal. Területi bajnokságot nyertünk. Az országoson a legjobb 10be kerültünk be. Felnőttem és ideges voltam. A hoki nem a barátom volt, hanem a templomom, és minden egyes meccs egy ima Emmáért, minden egyes gól könyörgés hogy egyszer újra láthassam. Lélegző lény voltam, aki nem érzett se fájdalmat, se hideget, se semmit.

***
Érettségi után megszületett az öcsém, Isaac. Nagy volt a boldogság. Anyuék sem hittek benne, hogy lehet még egy gyerekük. Egy új kezdet volt ez. A hugaim nőttek, mint a bolond gomba. Már szoknyát is hordtak. Olyan igazi nagylányosat. Agyrém.
A közeli egyetemre jelentkeztem, ahol tudok hokizni mellette pedig gyógypedagógiát tanultam. Furcsa mi?

Sok haverra tettem szert, sokat edzettem, hetvégente dolgozni jártam a közeli gyerekkórházba. Néha azt éreztem, hogy egy nagy állat vagyok egy kis nyúl szivével.

Kensington nincs olyan messze, kocsival, ha nincs dugó, félórás út. Gyakran mentem haza. Segítettem leckét írni, pelenkázni, barkácsolni, főzni vagy, amit kellett. Isaac elmúlt 1 éves, lassan beszélni is fog, a járással sem siet, éppen hogy feláll, tesz egy lépést majd seggre huppan és inkább nyujtózkodik, hogy valaki vegye fel.

Komolyabb baratnőim nem voltak, egy-két hónap után meguntam az agyatlan bájolgást, vagy hogy csak az ingyen jegyekért és bulikért legyenek velem. Igen, a hoki sokmindent adott. De én is sokat áldoztam fel.

***

A jégpályán mindig is otthon éreztem magam. Ott soha nem érhetett semmi baj. Egészen addig a pillanatig... Megváltozott az életem. A jég többé nem a nyugodt hely, ahol egyedül vagyok. Mostmár azért járok ide, hogy büntessem a jeget. A feszültséget adom ki magamból és nem csodálattal telve siklok. Harag van bennem és düh. - Műkoris helyett hokis lettem. Fordítva szinte lehetetlen volna.
- A korongot akkora erővel küldöm meg, hogy a kapust is a kapuba repíti. Ebben a pillanatban lefujják a játékot.

Nyertünk. Megint. Még mindig őrült ütemben ver a szívem, pedig már az öltözőben vagyok. Ma sem tudtam eléggé odapirítani annak a francos jégnek. Úgy érzem, hogy gúnyosan mosolyog rám és provokál, hogy verjem szájba. Sosem sikerül eléggé, mindig én maradok alul.

Ezt érzem már 16 éves korom óta. Fojtogat a kín, mert a rabja vagyok, és mégis büntet minden egyes alkalommal, amikor a pályára lépek. Azt mondják nem az én hibám volt, mekkora hülyeség.

-Gartulálok Larson, szép volt, mint mindig- veregeti meg az edző a hátamat.

Felöltözök és már szedném a cuccomat, de a srácok közbeszólnak.

-Hé Zack, jössz velünk ünnepelni? Ott lesz Britney is, biztos találkozna már veled.
-Sajnálom srácok, ma nem megy- vagyis, hogy ma sem megy. A csapattársaim tudják, hogy miért nem tartok velük, nem is faggatnak. Azt is tudják, hogy csak dühből játszok és, hogy mennyire utálom. De jó vagyok, tudok csapatban dolgozni és ez elég, ha nyer a csapat. Nem kell a smúzolás.

Az edzőterembe veszem az irányt. Maradt bennem még egy kis feszültség, és ha nem tudom kiadni magamból eskü a falba verem a fejem. Nem hallani mást, csak a boxzsák püfölésének hangjait. Már egy órája csinálom ezt, a kezeim véraláfutásosak lettek, de nem érdekel. Az én hibám volt akkor... Figyelnem kellett volna a jelekre, de vak voltam. Most pedig vezeklek ezért.

Visszaérek a kollégiumba, a szobatársam, Damien még nincs itthon. Biztos elhúzzák a bulit, pedig reggel óránk lesz.
Letusolok és bevetem magam az ágyba. Csak fekszem a hátamon a plafont bámulva és rá gondolok. Minden elcsesződött akkor...

Reggel Damient nem tudom kirobbantani az ágyból, felkapom a cuccom és sietek órára. Majd a szünetben eszem valamit.
Vegigülöm az unolmas bioszt aztán meg egy pszichológia szemináriumot. Végre lenne időm búrni egy melegszenyát de Luca elkap a büfében és kirángat a sorból.
-Hé öregem, már 10 perce itt állok. Mi van? - förmedek rá ingerülten, bizonyára az energiahiány.
-Nyugi haver, nem kell így nekem esni. Mr. Zagrus rendkívüli csapatgyűlést hívott össze a pénteki verseny miatt. Mennünk kell.
-Na neem, Damien ki sem kelt reggel óta az ágyból, én meg éhen veszek, nem érdekel, tud várni 5 percet- azzal már próbálom beédesgetni magam egy szurkolólány mellé, hogy ne kelljen a sor végére kullognom. A lány szívesen veszi a közeledést és már kapom is a szanyót. Ilyen ez a sárm.
-Zack az ég áldjon, az edző ki fog nyírni, miattad van az egész herce-hurca.
-Hogy mi? - harapok óriásit a szendvicsből és közben átballagunk a csarnokba. Mondtam már hogy rohadt nagy ez a Kensington college? Van vagy 15 hektár.
-Ja ja tesó, a te szaros segged miatt nem kell ma órára mennünk, úgyhogy inkább ragaszd fel az arcodra a milliárdos mosolyodat. Úgy érzem nagy dolgok várnak ránk...