Jégre születettek

*4 Zack, Anglia

*Visszatekintés*

Miután Sarah-val szétváltunk nem akartam másik partnert. Élveztem, hogy a fiúkkal szórakozhatok, normálisan járhatok iskolába, hogy nincsenek éjfélig tartó edzések és azt ehettem, amit akartam. Hobbiból csatlakoztam a suli jégkorong csapatához. Eltartott egy ideig megtanulni. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy tudatalatti döntés volt. Viszont elõfordult, hogy az ottani idõsebb arcok belevontak piszkos dolgokba. Nem egyszer grafitiztem össze a falakat a suliban, de sosem derült ki, ki volt. Otthon sem viselkedtem valami jól, de anyuék nem kiabáltak, veszekedtek, hát folytattam. Fölös energiáim voltak, le kellett vezetnem.

Mikor még a húgaim nem születtek meg anyu irodai dolgozó volt egy közeli kórházban, apunak pedig fuvarozó cége volt, ami hol jobban, hol rosszabbul ment. Mindig meg volt mindenem, jól éltünk.

Sarah-val tehetségesek és ígéretes sportolók voltunk, megadtak nekünk mindent ami kellett. Ez alatt a 3 év alatt tanultam meg minden forgatást, emelést, ugrást. A karom és lábam erős lett, biztosan száguldoztam a jégen. Gyakran csak úgy elrúgtam magam és egyre gyorsabban siklottam a szemközti fal felé, aztán egy hirtelen mozdulattal irányt váltottam és egy dupla axellel hátrafelé érkeztem és csúsztam vissza a kiindulási helyre. A házi versenyeken kimondottan jól teljesítettünk, ez után még több gyakorlás, balett óra, és kondi következett. Új koreográfia, ismeretlen átkötések egy-egy forgás vagy ugrás előtt. Sok szabadidőt vett el, de ekkor teljesnek éreztem magam.

Szinte már csak enni és aludni jártam haza. A nagyobb versenyek előtt pedig egy szállodában aludtunk, általában ezek távol voltak az otthonunktól. Két vagy három naposak voltak, attól függött mennyi versenyző volt éppen. Első nap a rövid programot kellett bemutatni, ahol a  kötelező elemeket értékelték. Második nap pedig a szabad program, un. kűr következett. Itt már mi is beleszólhattunk milyen emelések, ugrások legyenek. Persze itt is volt ami adott, de ezt nehezebb, több pontszámot erő forgások egészítették ki.

Anyuék nem minden versenyemre tudtak elkísérni, hiszen ott voltak a hugaim, valakinek vigyáznia kellett rájuk. Amikor azonban közeli helyeken korcsolyáztunk minding ott voltak. A húgaim Hazel és Louise, ikrek, mégis szinte tudom mikor melyikük fut be a nappaliba vagy kezd el keservesen zokogni mert a másik elvette a maciját. Imádom a húgaimat. Egy egy edzés alkalmával anyuék elhozták őket is. Imádták a jeget, le sem akartak menni róla, annyira élvezték, hogy egy csúszós dolog van a kis lábaik alatt.

És vissza is jutottam oda, hogy Sarah már nincs. Elzüllöttem, és csak a hoki maradt, ami nagy örömöt már nem okozott. Jobb volt egy lány derekát és kezét fogni, mint a hoki ütőt az biztos. Ezt már tizenévesen is tudtam.

***
Már 1 éve nem műkoriztam és kezdtem teljesen megbolondulni. Amit akkor szenvedésnek és fáradtságosnak éreztem rettentően hiányzott. Üres voltam, haszontalan izomtömeg, már már kíméletlenül játszottam. Az edző meg is említette anyuéknak, hogy valami nem oké. Nekik pedig ez volt az utolsó csepp, beszelni akartak velem.
-Zack, fiam, gyere beszélgessünk kicsit. - szólt apu miután hazaértem a délutáni hoki edzésről.
-Oké.
Odasétáltam a nappaliba és leültem az anyuékkal szemközti puffra.
-Úgy gondoljuk valami nincs rendben veled, felhívott Mr. Scott. Szeretnél valamit mondani, aminek köze van a viselkedésedhez? - kérdezte anyu nagyon óvatosan, nehogy felkavarjon.

Elgondolkodtam. Ha bevallom, hogy már nem élvezem az életemet mit szolnának? Vagy ha közölném velük, hogy újra partnerrel akarok korizni kiakadnának? Elvégre nem rég költöztünk el Kensingtonból egy másik kerületbe, mert apunak jobb álláslehetőség nyílt. A hugaim most másik iskolába járnak. Mivel nemsokára középiskolás leszek én maradni akartam, inkább utazok fél órával többet. Na de a kori akkor is sok pénzbe került amikor támogattak, mert az edzőterem, a korcsolya , a melegítők. Nem is tudom.
-Zack, látom, hogy nagyon gondolkozol, de mondd bármi is van. -szólalt meg apu.
-Így van, kicsim. Mi a legjobbat akarjuk neked, mondd mi bánt, hogyan segítsünk? - kontrázott anyu.

Mély levegő, és vágjunk bele.

*visszatekintés vége*

Miután elmondtam, hogy a korcsolya az életem, és újra partnerrel szeretnék versenyezni, anyuék elvittek Mr. Scotthoz. Örültek, hogy csak ennyi a baj, és nem értették miért nem szóltam hamarabb. Hiszen a gyerekük vagyok, mindent megtesznek értem, amit tudnak.

Hamar, egy héten belül új partnerem volt, Emma. Új volt az egyesületben, éppen partnert keresett ő is. Nagyon csinos és aranyos volt, szőke hajú és kék szemű. Alacsony és vékony testalkatú, gondoltam, hogy őt könnyen fel tudom majd emelni akár fél kézzel is. Hamar megtaláltuk a közös hangot.

Mr. Scott helyett azonban új edző vett a kezei alá minket. Mrs. Langeburgnak hívtak, Németországban már junior olimpikonokat is edzett, de a férje meghalt és nem tudott tovább ott élni. Emmával viccesnek találtuk, mert egy hatalmas prémes sálat viselt minden jégen történő edzéskor. Azt mondogatta, hogy annyit kell ránk kiabálnia, hogy először mindig a torka fájdult meg, aztán a feje. Persze tudtuk, hogy a hangos zene miatt kiabál és nem azért mert elrontottuk a lépést.

Sikerült újrakezdenem a sportolást. Megint éreztem a jóleső bizsergést egy egy edzés után, erős voltam es nem hiába. Fél év alatt összeszoktunk és sikerült betanulni a koreográfiát. Következhetett a területi versenyek hada. Megállíthatatlanok voltunk, sorra nyertük meg a fordulókat. Emma nem volt nehéz, az emelések már biztosak és rutinosak voltak, csak a biztonságos fogásokra kellett odafigyelni. Emma is szeretett velem korizni, bízott bennem, később már ő akart több emelést és ugrást. A kűr lassan építkezett, egyre erősebb pontszámú gyakorlatok kerültek bele.

Elérkezett az idő, hogy komolyabb versenyre is nevezzük. 1 évvel azután, hogy találkoztunk, készen álltunk az angliai Junior Royal Cup nevezetű műkorcsolya bajnokságra. A bajnokság előtt azonban Emma nem érezte jól magát. Az egyik utolsó edzésünket az orvosnál kellett töltenie. Nekem azt mondták nincs semmi baja csak a stressz. Én is izgultam, nagyon is, sose jutottam még egy ilyen rangos versenyhez ennyire közel. Lehet a lányoknál ez más, nem tudom.

Azért elmentem meglátogatni, miután hazaért a kórházból. Az anyukája, Rose, nagyon kedves volt, amíg vártam, hogy Emma felöltözzön és lejöjjön az emeletről, kakaót készített nekem. Aztán megláttam Emmát.

És hát...