Jégre születettek

*11. Daria

Reggel első dolgom volt apunak elmondani, hogy milyen szakra akarok járni. Úgy gondolom a média mindig is a véremben volt anyu miatt. A kezdeti nehézségek után már szerettem szerepelni. A művészettörténet pedig mindig is érdekelt. Arra gondoltam, hogy az alap kurzus után szakosodhatnék a balti művészetekre vagy a romanov kultúrára. A rajzolás is megy úgy, ahogy, igaz gyerekként nem sokat élhettem ki ezen vágyaimat.

Leérek a lépcsőn és a konyhában találom meg aput. Leteszem a pultra a prospektust közvetlen a telefonjára, amiből eddig fel sem nézett.

- Megvan mit akarok tanulni - magamban vigyorgok, hogy mennyire jó, hogy megtaláltam ezt. Nincs olyan sok óra egy szemeszterbeb így a korcsolyára is marad majd időm.
- Mi ez Daria? Ez szerinted irodalom vagy tudomány? Netán rendes művészet? - belekortyol a kávéscsészébe, majd a szemüvegét lejjebb tolva rám mered.
-Én azt hittem az fontosabb, hogy én mit akarok. És mint láthatod semmi köze a sporthoz. Örülhetnél is - karbatett kézzel nekidőltem az egyik oszlopnak, ami a konyhát és az étkezőt hivatott elválasztani.
-Nem is tudom. Mi lesz ha majd át kell venned tőlem a banki részvényeket és a céget.
-De apu, lassan 19 éve nem tudom, hogy pontosan mit is dolgozol, most miért olyan fontos ez?
-Daria, sosem lehet tudni, hogy mikor kell a helyembe lépned, viszont ha ez megtörténik azt akarom, hogy készen állj - felállt, felvette az aktatáskáját és a kijárat felé indult. El sem köszönt.

-Most akkor ez jó lesz vagy sem? - kiabáltam utána.
-Erre a szemeszterre igen, aztán meglátjuk. Igyekezz, Alex elvisz a suliba - kiabálta vissza, de már csapódott is a bejárati ajtó.

Hát itt vagyok. Angliában, egy fekete autóban, amitől mások a gyerekeiket féltik. Útban az egyetemre, mert az ugye fontosabb, mint az, amit az ember lánya akar. Egy kifordult, új világban, amit még nem ismerek és nem is oszthatok meg senkivel.

De vannak terveim. Anyu miatt vannak. Én képes lehetek arra, amire ő miattam nem volt.

Miközben a gondolataimba mélyedve nézek ki az ablakon azért látom, hogy Alex a visszapillantó tükörben nézeget. Erre eszembe jut a tegnapi nap, amikor bejött a szobámba.

Végig gondolom, hogy hogyan reagáltam, és egyáltalán nem úgy, ahogy azt a régi énem tette volna. Lehet, hogy tetszett, ahogy rám nézett? De akkor miért kapok infarktust mindjárt, ha Maksimra gondolok, és arra hogy esetleg más is megteszi velem azt? Kizárt, hogy ilyen közel kerüljek valakihez mégegyszer, legyen akár ilyen joképű, mint ez az Alex, akár sem.

A sulihoz érve az volt az érzésem, mintha csepp lennék egy tengerben. Aki világ életében a figyelem középpontjában volt, annak ez igazán érdekes érzés. Hahó itt vagyok!

-Daria - nyitotta ki nekem a kocsiajtót Alex.
-Alex, köszönöm a fuvart, igaz ezért vagy fizetve, de mindegy.

Alex hangosan felnevetett, de még ekkor sem figyelt ránk senki.

-Ezt megkaptam. Egyébként nem kell, hogy kedves legyél, apád akkor is jól fizet ha te modortalan vagy.
-Hogy én modortalan, kérlek - közben elindulunk a bejárat felé. Hatalmas a parkoló, de ez valami privát része lehet, mert közel van a bejárathoz és nincs tele.

Az épület a régi hodály házakra emlékeztet, kastélynak is elmenne. Faragott vízköpőkkel, magas, keskeny ablakokkal, oszlopokkal, boltívekkel. Igazi gótika. Helo művészettörténet.

Belülről is olyan, mint kívülről. Nem hazudtolja meg önmagát. Kő mindenhol, de meglepően sok a fény.
Ahogy haladunk a folyosón feltűnik, hogy az emberek megnéznek maguknak. Vagy felismertek a korcsolya miatt, amit kétlek, vagy nem is engem vizslatnak.