Jégre születettek

*20. Daria

Jó lehet, hogy túlreagáltam egy kicsit. Vagy egy kicsit jobban. De azért szerintem meg lehet érteni engem is.

1 hónapja nem beszéltem apuval, az állítólagos családommal. Az első versenyre sem jött el. Számára tényleg meghalt a korcsolya. De én nem tudom feladni.

June nagyon segítőkész volt, amikor befogadott. Az első pár napban minden flottul ment. Aztán, amikor nekem edzésem volt felborult a kis rutinunk. Amikor ő tanult én tornáztam, amikor ő az alváshoz keszült én fürdeni mentem, aztán tanultam. Csak zavartuk egymást. A többiekkel ugyanez, csak náluk a hely is kevés volt.

Roppant hálás voltam Zack szüleinek, hogy befogadtak. Nem volt semmi kikötésük, azt mondták Zackért teszik. Ettől kicsit elment a kedvem az ott lakástól. Azt reméltem fontos lehetek nekik, ha megtették, de rá kellett jönnöm, hogy csak a fiúk érdekét nézik.

A korcsolya vígasztalt. Vártam, hogy ezek a nehéz idők elmúljanak, és az életem újra kiegyensúlyozott és boldog legyen, mint amíg anyu élt.
Fel akartam hozni Zacknek azt az estét, hogy elnézést kérjek, de az után amit tett...
Azzal az idegesítő cafkával, tönkretette azt a kis bizalmamat is, ami maradt.

Úgy érzem neki se vagyok elég fontos. Csak egy tárgy, hogy kielégítse a koris vágyait. Még szép, hogy ezt nem nyelem le.

Szóval itt vagyunk összezárva egy rohadt kocsiban, úgy, hogy holnapután verseny. Néha még elkap a félelem a magasba emelés közben. Arra is elég nehéz figyelni, hogy jókor nyújtsam érte a kezem, vagy jó helyen fogjam meg. Sokat vagyunk a tornateremben, ami azért biztonságosabb. Nem bántam meg, hogy párba álltam Zackary Larsonnal, de azt elvárom, hogy ne hazudjon és tiszteljen annyira, hogy ne vegye félvállról az edzést.

- Hova szeretnél menni? - kérdezi Zack monoton, de feszült hangon.
- Nekem mindegy! - mondom karbatett kézzel. Április eleje volt, az eső ma szerencsére elkerült.
- Mit szólsz, ha elmegyünk enni? - próbálkozik, nagyon teljesíteni akar.
- Felőlem - vonom meg a vállam. Nem lesz olyan könnyű kiengesztelnie.
- Oké.
Azzal elindulunk és egészen a Richmond parkig mentünk. Hát innen már tényleg nem fogok elszökni!

Egy hangulatos kis helyre mentünk be. Zacknek azért van ízlése, na nem a lányok terén. Amíg vártuk az étlapot, azon agyaltam, hogy vajon fogunk mi ma egyáltalán értelmesen beszélgetni? Elég rossz úgy korizni, hogy a partnereddel fasírtban vagytok. De a fenébe is. Ő cseszte el. Hozza is helyre. Nekem nincs bűntudatom. Ugye nincs?

Zack valami levest evett, én bértem egy jó nagy adag csirkés salátával.
Aztán már kávéztunk. Én szeretek új ízeket kipróbálni, Zack sima hosszúkávét ivott tejjel. Rákérdezett a desszertre, de ingattam a fejem, hogy azt nem kérek. Igazából siralmasan nézhettünk ki. Egy fiatal pár, akik nem beszélnek. Fizettünk és a park felé vettük az irányt.

Kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Ő is arra vár, hogy mondjak valamit? De miért nekem kellene? Ő bántott meg, hát nem látja? Nem, nem látta...

- Nem bírom tovább D! - csattan fel Zack. - Kiborítasz a hallgatásoddal. Mit tegyek, hogy ne legyél zabos?
- Nem tudom. Elég szarul esett, hogy ott találtalak azzal a csajjal!
- Neve is van - néz rám komolyan Zack.
- Ja, amit el is felejtettél, ahogy felértetek a szobába - mondom gúnyosan, de hát a csaj is kiakadt rajta.
- Hát ebben lehet valami. De nem direkt volt. Viszont az érdekes volt, hogy azt hitte a tiédet azért tudom, mert már többször megvoltál - neveti el magát, holott szerintem ez rohadtul nem vicces.
- Elmondanám, hogy tutira nem koriznék veled, ha ez megtörtént volna. Szóval tartsd féken magad!
- Akkor nem értem mi bajod van azzal, hogy néha-néha akad valaki, aki segít levezetni a feszültséget?