Jégre születettek

*7. Daria

Ha a munkád Clara Lisozkvától függ csendben maradsz.

Teltek a hetek, hónapok... Anyu lassan már egy versenyemre se jött el, közben egyre többet találkoztam másokkal. Az egyesületbõl randizni kezdtem egy nálam 2 évvel idõsebb fiúval, hokizott, veszettül jó volt. Ámulattal néztem, amikor játszottak. Maksimnak hívták, igazi vagány srácnak tûnt, mindenki ismerte, a lányok oda meg vissza voltak tõle. Nem is értettem, hogy miért pont velem kezdett el beszélgetni azon a tavaszi délutánon, amikor anyunak orvoshoz kellett mennie.

Miután anyuék hazaértek rá is kérdeztem, hogy miért nem mondták, mert mentem volna én is. A válaszuk annyi volt, ne most, késõbb mindent megbeszélünk.

Közben ez valahogy elmaradt, de anyun látszott, hogy sápadt és sokszor fáj a feje, sok gyógyszert is szedett. Két hét múlva újra orvoshoz készültek, ezúttal nem tágítottam. Mérgesen kijelentettem, hogy most már tudni akarom mi folyik itt.

Egy sor vizsgálat után az orvos az irodájában közölte anyuval az eredményeket. Sok volt az ismeretlen, latin szó, de aztán jött a hideg víz...

-Clara, úgy tûnik a tumor (itt kezdett el forogni velem a szoba) tovább nõtt a nyaki csigolya mellett, kerek másfél centit, ezért fáj annyira. Közben megérkeztek a biopszia eredmények is, amit a múltkor vettünk le. Ez sem kecsegtet semmi jóval. Sajnálom, rosszindulatú... (és itt elsötétült minden)

A kocsiban ébredtem, anyuék sehol. Körbenéztem, hála istennek már itthon voltam. Jól voltam, éreztem minden tagomat, nem fájt semmim. De miért vagyok egy kocsiban fényes nappal?

És akkor beugrott... tumor... nõtt... rosszindulatú....

3 végzetes szó egy élõ embernek. Újra elfogott a rosszullét, de ezúttal sírásban törtem ki. Hogy történhetett ez? Miért éppen az én anyukámmal? Pont akkor, amikor már nem kínzott és élveztem a korcsolyát, amikor lett barátom, amikor lettek ismerõseim, amikor én lettem sikeres. Õ pedig elmúlik lassan. Igazságtalanság.

Nem tudom mennyi idõ telhetett el mire összeszedtem magam és kiszálltam. Elindultam a házhoz, remegett mindenem, égett a szemem és a fejemben csak az járt, mi lesz most anyuval? Mi lesz velünk és te jó ég, apu hogyan érezheti magát? Belesajdult a szívem, hogy mi történhet még.

Besétáltam a hallba, és a falon a tükörbe nézve, mintha 5 évvel idõsebb változatomat láttam volna. Mindegy is igazából, ebbõl jobb most úgysem lehet. Tovább mentem a folyosón, el a dolgozó és a vendégszoba mellett. Beértem a nappaliba, ahonnan egy hatalmas étkezõ és és amerikai stílusú, de rusztikus díszítésû konyha nyílt. Anyuék a hatalmas kanapén ültek és halkan beszélgettek. Leültem velük szembe, mire mindketten könnyes szemekkel meredtek rám. Egy ilyen helyzetben is azt fürkészték, hogy én jól vagyok-e. Apun nem lepõdtem meg, de hogy anyu is, na az furcsa volt.

-Daria, kicsim, jól vagy?- kérdezte anyu, most õszintén erre mit tudnék válaszolni?

-Itt most nem ez a kérdés, te hogy érzed magad? Fáj?- meredtem rá, kezemet az ölemben tartottam, de az ujjaimat akaratlanul is tördelni kezdtem.

-Fáj... de már kezdek hozzászokni, ne félj!- nyúl a kezem felé és gyengéden megszorítja, de ráeszmél, hogy mit is csinál és gyorsan visszahúzza.

-Mi most a következõ lépés? Gyógyszerek, vagy mit kell most csinálni? Mikor fogsz meggyógyulni? Az országosra jól leszel?

- Daria - szól apu - anyád most egy hosszú ideig búcsút mond a korcsolyának. - anyu felzokog.

-Mi? De az csak õsszel lesz, addigra minden jó lesz, nem?

-Nem merünk kockáztatni, ez a daganat nem kicsi, ha nem fékezik meg a gyógyszerek kemoterápia fog kelleni, és még lehet ez sem hatásos. Az orvosok semmi bíztatót nem mondtak. Ha a daganat tovább növekszik anyád le is bénulhat.