Jégre születettek

*16. Zack

Még 2 óra volt hátra a műszakomból, amikor Alex üzenetet küldött, hogy Daria edzeni megy a csarnokba. Azonnal válaszoltam, hogy húzza ameddig csak tudja. Miért kellett elvállalnom ezt a szombatot?

Nem sokmindent kellett csinálnom, a gyerekorvossal megnéztem egy kibicsaklott bokát, átvettük milyen rehabilitációra lesz szükség, de ezen kívül csak kórlapokat nézegettem. Fél órával később már tűkön ültem, muszáj volt mennem különben elszalasztom a lehetőséget. Ezért kerestem fel Avat és kértem szivességet tőle. Mivel a kollégáim tudják mi a helyzet velem mostanában, Ava megsajnált és elengedett. Jövök neki egyel.

***
Nem hiszem el, ez a lány megint faképnél hagyott. Azt hiszi dróton rángathat, vagy ha elküld a fenébe, én akkor is majd térden csúszok utána. De basszus... Pont ezt teszem.

Én agyatlan hímnemű, aki behódolok egy istennő előtt.
Ez így sokkal jobban hangzik.

A szokásos szombati vacsoraasztalnál ülök otthon és, mint egy drogos aki a következő adagot várja, úgy szugerálom a telefont. Értesítést várok egy új ismerős jelölésről, de csak nem akar megérkezni. Ahj Daria.

- Zack, fiam! Tedd el a telefont kérlek, ha a húgaid meglátják kitör a balhé - nevet fel anyu, és igaza van. A lányok nem egyszerű esetek. Nem teszem messzire a telefont, és fel is hangosítom, le ne maradjak a fináléról.
- Anyu, apu! Nektek még nem mondtam - kezdek bele a történetbe, ami bizonyosan megrázza majd őket. - Én sokat gondolkodtam a dolgon...
- Gyerünk fiam, ne csigázz minket - noszogat apu, közben megszorítja a vállamat bíztatás képpen.
- Szóval, újra műkorizni akarok.

Anyuék egymásra néznek, pislognak hosszú percekig. Mintha az évek alatt megtanultak volna egymás pillantásából olvasni. Anyu vesz egy mély levegőt, majd bólint apunak, aki elmosolyodik.
Aztán anyu szólal meg:
- De Zack ez csodás hír! - tárja ki karjait és én felállok és megölelem. Olyan jól esik, igaz hogy másodéves egyetemista vagyok, de ettől jobb biztatás nem is kell. Apu vállonvereget, majd egy gyors ölelésre ő is magához húz, de csak úgy férfiasan.
- Nagyon örülünk, fiam. Végre talán megnyugszunk anyáddal, hogy lecseréled azt a botot - nevet fel, és az emeletre megy a lányokért.
- Zack - kezdi anyu kicsit félve - mégis honnan ez a gondolat, ne érts félre, nagyon jól teszed és támogatlak mindenben, de nem értem.
- Pár napja volt egy válogatás a csarnokban, az edző említette. Én pedig elmentem megnézni. És ott volt az a lány, aki, mint egy angyal korizott. Valami történt és azóta azt érzem, hogy koriznom kell. Ennyi - rántom meg a vállam, és segítek az asztalra tenni az ételt.
- Ez nem csak ennyi - szól utánam anyu a konyhából. - Azt a lányt okkal láttad, jókor voltál jó helyen Zack. De van itt még egy kérdés. Egyedül vagy párban fogsz korcsolyázni?
- És itt jön a hatalmas probléma - ejtem ki a szót a számon erre megjelennek a húgaim.

Hazel és Louise. Ahogy nőnek úgy válnak egyre különbözővé. Hazelnek rövid, vállig erő haja van, Louise pedig növeszti, hogy meddig az jó kérdés, de már majdnem a derekáig ér. Apa karjában pedig ott van Isaac a kisöcsém, aki egyből nyújtózkodik, hogy átvegyem. Nagyon hiányoztak már nekem.

A vacsora viszonylag sok beszélgetéssel telik. A lányok csak mesélnek és mesélnek. Alig várják a következő meccset, mert a szüleim megígérték nekik, hogy eljöhetnek. Még nem tudom pontosan, hogy én fogok e játszani aznap. Az edzőtől függ.
Isaac nem sokáig akart nálam maradni, lehet kezd elfelejteni? Talán többet kellene hazajönnöm.
A desszertnek szánt muffin után a lányok magukkal rángattak, hogy megmutassák új zenéiket, na meg meg persze rajzaikat. Lou nagyon ügyesen fest, Hazel pedig remekül cigánykerekezik. Nagy jövő előtt állnak. Isaac már aludt, amikor a lányoktól elköszöntem.