Róka

Randi a vécében

Alex búvóhelyén ültem, és vártam a fiúra. Úgy beszéltük meg, hogy egy óra alatt körülnéz az épületben, és majd eljön a szórakozóhelyre, hogy elmesélje mi történt. Abban az apró szobában vártam rá, ahová az első alkalomkor is hozott. Az ajtónak támaszkodtam, és a telefonomat kapcsolgattam ki-be, hátha megcsörren, ám semmi nem történt.

Idegesen rágcsáltam belülről a számat, Alex már másfél órája távol volt, és nem adott magáról semmi életjelet. Legszívesebben felhívtam volna, viszont tudtam, hogyha éppen valahol lopakodik, akkor megzavarnám, főleg ha nem halkította le a telefonját, még a végén le is buktatnám. Nyugtalanul doboltam az ujjammal az ajtón. Néha kimentem a szobából, hogy az üres szórakozóhelyen mászkáljak, ám ez sem segített lenyugtatni. Szerda koradélután a hely még nem nyitott ki, Alexnek pedig volt kulcsa a klubhoz, így könnyen bejutottunk. Csak reméltem, hogy tisztességes úton szerezte meg azt a kulcsot, és nem csak betörtünk a helyre. A bekapcsolt számítógép valamint egy légy búgását lehetett egyedül hallani. Monoton volt, és valahol hátborzongató.

Ahogy a nagy termet jártam, elhaladtam az asztalra felpakolt székek, a bárpult és néhány kanapé mellett. Csupán egy egyszerű szórakozóhelynek számított, nem volt benne semmi extra. Ezért is szerettem jobban a SESZ-t bármilyen más klubnál. Annak a helynek lelke és különleges atmoszférája miatt úgy érezhette az ember, hogy egy másik világba csöppent.

Már majdnem két órája nem hallottam semmi Alexről, egyre zaklatottabb lettem, és már majdnem felhívtam a fiút, amikor is nagy mosollyal az arcán beszaladt a klubba, és vidáman átölelt.

– Megtaláltam! – ujjongta, miközben még mindig nem engedett el. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, azonnal visszaöleltem őt. – Ramatyul fest, de ott van, ahol gondoltuk.

– Mondj el mindent! – léptem egyet hátrébb, az ő arca még mindig a boldogságtól sugárzott.

Alex levett egy megfordított széket az asztalról, majd fordítva ráült. Türelmetlenül meredtem rá, karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt.

– Igazából elég egyszerű volt bejutni – kezdte. – A bejárati ajtó felöli oldalon járt egy-két őr, így hátulról tudtam csak besurranni.

– Hátul nem is felügyelt senki? – húztam össze zavartan a szemöldököm. Megrázta a fejét.

– Fél óráig figyeltem őket, a hátsó részhez senki nem jött. Ott bemásztam az egyik pincéből nyíló ablakon. Kicsit nehéz volt beférni rajta, de végül csak betuszkoltam magam. A pince felkutatásával kezdtem, de ott senkit sem láttam, teljesen üres volt, a földszint úgyszintén. Aztán az első emeleten már óvatosabban kellett közlekednem, több őr is járta azt a szintet. Nem mondom, hogy könnyen, de átjutottam rajtuk, és a folyosó legvégén volt egy lakatra zárt szoba. Sokáig hallgatóztam, majd amikor az egyik őr bement oda egy újsággal, megláttam Marcit. Csak egy pillanatra, de biztos vagyok benne, hogy ő az.

– És most mihez kezdünk? – kérdeztem aggódva. Alex szemében bizonytalanságot véltem felfedezni, arcán pedig egy pillanatra átfutott a félelem.

– Igazából nem tudom – kezdte pásztázni a földet. – Nagyon alaposan meg kell szerveznünk, mert csak egyetlen egy lehetőségünk van.

– De azt mondtad, nem volt vészes bejutnod – a hangom magasra szökött, és kétségbeesetten csengett.

– Bejutni igen, de ki már annyira nem. Egyedül még ki tudtam osonni, de úgy tíz percenként ellenőrzik Marcit, lehetetlenség annyi idő alatt bejutni a szobába, és aztán kijutni az épületből – lemondóan megrázta a fejét.

– És ha eltereljük az őrök figyelmét? – vetettem félve fel.

Alexnek igaza volt, nagyon kockázatos volt az akciónk, de meg kellett próbálnunk Róka érdekében. Előtte van még az egész élet, nem raboskodhat a haláláig egy szobában.