Róka

Szakítások sora

Egy hét telt el az ominózus találka óta, én pedig szinte azóta nem találkoztam Marcoval. Azt mondogattam magamnak, hogy időt kell neki adnom, fel kell dolgoznia, meg ilyen hülyeségek, de legbelül tudtam, hogy egyszerűen nem merek a szeme elé kerülni. Hazudtam neki és átvertem, biztos voltam benne, hogy hatalmasat csalódott bennem, ezért egész héten vártam egy telefonhívást, amikor is majd szakít velem. Sokáig nem is kellett várnom, szombaton felhívott, hogy muszáj lesz beszélnünk, és találkozót beszéltünk meg. Nem akartam, de végül beleegyeztem, hiszen nem kerülhettem egy életen át. Hét óra előtt pár perccel már a szobámban ültünk, és a lehető legkínosabb csendben pásztázta mindegyikünk a lepedőmet. Ő az ágy szélén, én pedig a végébe kuporodtam, tartva egymástól a távolságot. Magam sem értem miért tettünk úgy, mintha idegenek lennénk összezárva, de akkor az tűnt a legegyszerűbbnek. Pupák, mint egy áruló, a fiú ölébe nyugtatta a fejét, úgy szuszogott, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Talán úgy érezte, ki kell használnia az utolsó perceket, amit még a fiúval tölthet. Ezzel én is így voltam.

Nagy nehezen, de végül én szólaltam meg először.

– Megértem, ha szakítani akarsz, csak legyünk gyorsan túl rajta – szememet fel sem vettem a takaróról, amit időközben magam köré tekertem. Próbáltam érthetően beszélni, ám az idegesség úrrá lett rajtam, és csak valami egércincogást lehetett hallani abból, amit az előbb kinyögtem.

– Huh? – Marco meglepetten kapta rám a tekintetét, ami zavart volt. Egy pillanatra még át is futott az agyamon, hogy nem azért jött, hogy véget vessünk a kapcsolatunknak. – Nem akarok szakítani, de szerintem mind a kettőnknek jót tenne, ha tartanánk egy kis... szünetet.

– Ó!

– Ne érts félre, csak kell nekem egy kis... idő – nehezen találta a szavakat. – Nem tudom, mert átvertél engem, és időközben végig az apám után kutattál, szóval tudod, át kell gondolnom a dolgokat.

A szívem a torkomban dobogott, hiszen tudtam, tökéletesen igaza van. Nem voltam jó barátnő, és talán tényleg az lenne a legjobb, ha szünetet tartanánk. Most néztem rá először, azóta, hogy a szobánkba jöttünk. A szeme vöröses volt, mint aki mostanában többet szív (a sírásra nem is akartam gondolni, Marco nem az a fajta srác volt, aki sírt volna egy kapcsolat miatt. Vagy nem tudom), mint kellene, haja csapzott, arca pedig sápadt.

– Oké – suttogtam rekedtes hangon.

– Viszont kérnék egy szívességet – megvakarta Pupák fültövét, majd rám vezette a tekintetét. Bólintottam, hogy hallgatom, ő pedig komolyan a szemembe nézett. – El kell mennem ehhez a Marcihoz, és beszélnem kell vele.

– Mi? – szakadt ki belőlem egy hitetlen nyögés.

– Én... – idegesen beletúrt a hajába. – Muszáj beszélnem vele. Amit abban a füzetben találtunk... Nem tudok apa szemébe nézni azóta. Ott motoszkál a fejemben egy kis hang, egy „mi van ha?". És... Egyszóval meg akarok vele beszélni pár dolgot – zárta végül rövidre.

Nagyot sóhajtottam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Marco szenvedett, de nem akartam belerántani a Marci körül tekerődző őrültségbe sem.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – nyögtem ki végül.

– Kérlek! – kezét az enyémre helyezte, és mélyen a szemembe nézett. Mélybarna, szinte fekete szemei most valahogy idegennek tűntek. Úgy tűnt teljesen elfelejtette a múltkori ígéretét, miszerint soha nem engedi, hogy többet találkozzak Marcival.

– Rendben – sóhajtottam, Marco pedig rögtön elkapta rólam a kezét. Egy éles fájdalom hasította a mellkasomba, amint végig néztem, ahogy a fiú kisétál az ajtón, majd ki a lakásból. Nem ölelt meg, hogy a fülembe súgja: nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled. Semmi ilyen nem történt. Visszazöttyentem a szomorú, rideg és szürke valóságba.