Róka

Hívatlan vendég

Amikor késő-éjjel beléptem a nekem szánt vendégszobába, rögtön jóleső bizsergés indult meg a gerincem mentén. Ugyanebben a szobában aludtam, amikor kisgyerek voltam. A kitárt ablakon keresztül befújó hideg szél lehűtötte a szobát, meztelen talpam csattogott a hűvös padlón, ahogy az ágyhoz léptem, és bevetettem magam a virágillatú paplan alá, belefúrtam a fejem a párnába, és már felkészültem rá, hogy megszámolom a helyiség sarkait, hogy az segítsen álomba ringatni, de mire az első zughoz vezethettem volna a tekintetem, elnyomott az álom. A kintről beszűrődő autópálya hangja, és egy tücsök ciripelése volt az utolsó, amit még hallottam.

Reggel kakasszóra ébredtem, és egy kicsit átkoztam magamat, amiért nyitva hagytam az ablakot, de ugyanakkor örültem, hogy újra a falusi zajokra kelhetek. Nagyot nyújtóztam, miközben felültem az ágyban. A reggeli fényben jobban meg tudtam vizsgálni a szobát, és boldogan nyugtáztam magamban, hogy szinte semmit sem változott tíz éves korom óta. A halványsárga falakat ugyanazok a festmények díszítették, az ablakban akkor is egy virág tündökölt a sötétkék vázában. A barna, virágmintás komód felett egy aranyozott szegélyű tükör lógott, amiben régebben olyan sokat gyönyörködtem a vadonatúj fonatomban, amit a mama készített nekem, úgy éreztem, olyan szép vagyok, akárcsak egy királylány.

A telefonom megrezgett az éjjeliszekrényen, én pedig érte nyúltam. A Marcotól érkezett üzenetre elmosolyodtam, majd válaszoltam neki.

marco_k: Jó reggelt! Remélem nem vagy nagyon másnapos ;)

Én: csak egy icipicit. te hogy vagy, végül lementél a balatonra?

marco_k: Aha, pár barátommal

Én: érezd jól magad! egyébként katalin szeretné, ha meghívnálak hozzánk egyszer ebédre

marco_k: Csak Katalin szeretné? :(

Én: haha, nem. én is szeretném. szombaton ráérsz?

marco_k: Szerintem igen

Már pötyögtem be a fiúnak a választ, miszerint még megbeszélem apával a részletek, aztán szólok neki, amikor Katalin nyitott be a szobába. Haját – amit jelenleg szőkére festette – a feje tetejére gumizta egy kontyba, szemén látszott, hogy ő is nemrég kelt, tekintete kómásan meredt rám. Rossz érzés kerülgetett, sejtettem miért van itt, de nem akartam még beszélgetni róla. Nem gondoltam át előre, mit fogok neki mondani, féltem, hogy valami goromba dolog is kicsúszik a számon.

– Most tudunk beszélni? – kérdezte, hangja pedig magasabbra szökött, mint szokott. Köhintett párat, aztán türelmetlenül rám nézett. Aprót bólintottam, ő pedig egy pillanatig még hezitált, de aztán kibökte. – Én szeretnék gyereket Ervintől, mert talán nem látszik, de tényleg nem a pénze miatt vagyok vele – magamban felnevettem, mert annyira lehetetlennek tűnt ez a mondat. Biztos voltam benne, hogy Katalin nem akar semmi különösebbet apától, ő pedig csak próbálja valahogy kitölteni az űrt, amit anya hagyott. Mindig is ezzel magyaráztam meg magamnak, miért is vannak együtt, ám Katalin komoly maradt.

– Akkor miért? – vontam fel a szemöldököm, akárcsak egy vallatáson lettünk volna. – Soha nem láttam fikarcnyi jelét sem, hogy egyáltalán kedvelnétek egymást.

– Ez nem így van! – tiltakozott. – Én igenis kedvelem, sőt szeretem őt, csak nehéz volt eddig kimutatnom előtted is, hiszen mindig olyan negatív voltál velem szemben. Nem akartam rontani a helyzeten.

Nem szerettem volna elismerni, de be kellett látnom, hogy igaza volt. Annyira elvakított a gyűlölet, amit Katalin iránt éreztem, hogy csak esélyt sem adtam, hogy jobban megismerjem. Leragadtam a felszínen, miszerint mostohám egy aranyásó, aki szereti a drága dolgokat. Pedig ő tényleg próbálkozott megismerni, és javítani a kapcsolatunkon.