Róka

Szilvi és Kisasszony

A házam előtt beszéltük meg Marcoval a találkát, onnan terveztünk továbbindulni a Draskovits utca felé. A kapunak támaszkodva vártam rá, kezemben ott lógott egy cigaretta, amibe időnként idegesen beleszívtam. Magam sem értem miért, de szükségem volt a nikotinra, hogy megnyugodjak. A távolból megpillantottam a fiút, amint laza léptekkel felém közeledik. Haja, mint mindig, akkor is göndör és rakoncátlan volt, egy fekete nadrágot, Convers-t és egy sötétzöld csíkos pólót viselt. Arca komor és érzelemmentesnek látszott, ám amikor meglátta a cigit a kezembe, egy kicsit elképedt.

– Mit csinálsz? – hüledezett jogos alapon, hiszen pontosan tudta, nem szoktam dohányozni. A kezem felé nyúlt, hogy kivegye belőle a csikket, ám én elhúztam onnan, és újra a számhoz emeltem.

– Nem mindegy? – kérdeztem vissza gorombán. Először az arcába akartam fújni a füstöt, de végül meggondoltam magam, elfordultam és az utca felé leheltem a dohányt. Nem tudtam miért csináltam ezt, mikor Marco csak jót akart, ám ez tűnt valahogy a könnyebb megoldásnak.

– Hát jó, te tudod – vont vállat sértődötten, majd türelmetlenül rám meredt. – Akkor megyünk?

Bólintottam és elnyomtam a csikket a betonon. A közelben lévő buszmegálló felé vettük az irányt. Negyed óra múlva már a számomra sajnos jól ismert környéket jártuk, körülöttünk ijesztő és kétes alakokkal. Néha a fiú felé sandítottam, de csak zsebre vágott kézzel, a betonra meredve halad előre. Átfutott előttünk egy jókora patkány, a Marco pedig felkapta a fejét és undorodva figyelte, amint a rágcsáló az út egyik végéből a másikba fut, majd eltűnik egy csatornában.

Mivel a „kém-telefonomat" már kidobtam, nem szóltam Marcinak, hogy jövünk. Csak remélni tudtam, hogy otthon van. Bár elképzelésem volt, hol lenne máshol. Felbaktattunk a harmadik emeletre, én pedig lihegve dőltem a hideg falnak. Kijöttem a gyakorlatból. Marco türelmetlenül toporgott, és várta, amíg kifújom magam. Szégyelltem, hogy ennyitől elfáradok, főleg előtte, akinek meg sem kottyant ez a sok lépcső.

Amikor helyreállítottam a légzésem, egyszerűen bekopogtam az ajtón.

– Azt hittem van valami titkos kopogásotok – ráncolta a homlokát Marco.

– Ez nem a Kingsman – forgattam a szemem.

Pár pillanat múlva mocorgást hallottunk bentről, majd Marci szólalt meg. Hangja sokkal mélyebbnek hangzott, mint általában, mintha eltorzította volna.

– Ki az? – hangját elmélyítette, de így is felismertem.

– Csak mi vagyunk... Marco és Lejla – válaszoltam kicsit félve. A szívem idegesen dobogott, fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni, tekintve, hogy a múltkor Marco kizavarta a házukból. Szerencsére Róka kérdés nélkül kinyitotta az ajtót, és fejével beinvitált minket a szűk és dohos lakásba.

Nehezen fértünk el a keskeny folyosón, éreztem Marco meleg leheletét a nyakamon, és a hideg rázott ki tőle. Persze a jó fajtára gondolok. Aztán egy pillanatra összeért a kezünk, éreztem perzselő, puha bőrét, ami a szemem elé csalogatta a múltkori, igen heves találkánkat. A szívverésem felgyorsult, és vágyakozó bizsergést éreztem odalent. De aztán a kellemes emlék hamar szertefoszlott, ahogy beléptünk Marci nappalijába, és megláttam milyen kupleráj uralkodik a helyiségben. Mindenhol műanyag ételes dobozok, koszos szalvéták és használt poharak sorakoztak, szinte le sem lehetett ülni.

– Beszélnünk kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Marco, és szigorúan a vörös szemébe nézett.

– Oké – egyezett bele nyugodtan egy bólintás kíséretében Marci, majd lepakolta a kanapéról a szemétkupacot, és hellyel kínált minket. Megráztam a fejem, és Marco is állva maradt. Marci vállat vont, majd lehuppant a megtisztított rekamiéra.