Róka

Egy kis visszaemlékezés

5 évvel ezelőtt

Már igencsak későre járt, ennek ellenére a Nap még megvilágította a kipirult gyermekarcokat, és felmelegítette a lábunk alatt a homokot. A tó vize csak úgy csillogott, és néha felmorajlott, ahogy egy-egy kacsakő pár pattogás után eltűnt a mélyben. Anya egy színes strandtörölközőn feküdt, és élvezte a Nap utolsó sugarait. Fehér bőréről leperegtek az izzadságcseppek. Ő soha nem barnult le. Apa és én a vízben egy katicás labdával játszottunk. A szél kifújta a kezemből a gumilabdát, és a tó közepe felé terelgette. Éppen elrugaszkodtam az iszapos talajtól, hogy utána evickéljek, de apa megragadta a csuklóm, és inkább ő úszott a mély részre. Anyára pillantottam, akinek csak hűlt helyét leltem azon a színes törölközőn, ahol még az előbb feküdt. Rosszat sejtettem, de igyekeztem elnyomni ezt az érzést, és keresni kezdtem a tekintetemmel, de se a parton, se a távolabb lévő fagyis autónál nem láttam. Apa mindig szemmel tartotta őt, sose tudtam miért, viszont időközben rám is rám ragadt ez a szokás.

– Na, megvan a labda! – jött vissza apa, arcán egy diadalittas mosollyal, miközben magasba tartotta a rakoncátlan tárgyat.

– Anya eltűnt – mutattam a part felé félve. Apa tekintetébe egy olyanfajta érzelem villant, amit addig még soha nem láttam. Rettegés?

Azonnal kifelé kezdett rohanni a vízből, én pedig kétségbeesetten utána. Nem értettem miért ijedt meg ennyire, de ez engem is megrémített.

Amint odaértünk a strandon elfoglalt helyünkre, megjelent anya, nyakában egy kagylós nyaklánccal. Egy szemetes mellett elhaladva kidobott egy kis papírfecnit, de aztán nagy mosollyal odasétált hozzánk.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel apa, majd szorosan átölelte anyát, aki csak kikerekedett szemekkel tűrte.

– Miért viselkedsz így, csak ahhoz az árushoz mentem oda, – bökött egy ékszerekkel megpakolt asztal mögött álló férfira. – nem a háborúból jöttem vissza, butus!

– Persze, persze! – rázta meg megkönnyebbülten a fejét.

– Milyent vettél? – furakodtam kettőjük közé, és anya nyakában lógó ékszert kezdtem csodálni. Egy igen szép darab volt, kék kagylók lógtak rajta, középen pedig egy jóval nagyobb fehér.

– Szép, ugye? – bólogattam, majd együtt leültünk a kockás, nagy takaróra, hogy ott együk meg a magunkkal hozott dinnyét.

***

Egy két szobás, pincével felszerelt házban éltünk egy aprócska falu szélén. Éjjelente lehetett hallani a messzi baglyok huhogását, nyáron a szarvasok bőgését, időnként pedig a szomszéd tehenét, amint megelli a kisborjút.

A kertünk hatalmas volt, tele gyümölcsfákkal és ültetvényekkel. Télen hócsatáztunk, vagy angyalkát formáztunk. Tavasszal élveztük a visszatérő életet, és a sok nyíló virágot a mellettünk elterülő mezőn. Nyáron leszedtük a barackot a fáról, és apa mindig felállított egy medencét, hogy a hőségben le tudjuk magunkat hűteni. Anya limonádét kotyvasztott, aminek valahogy mindig gyomirtó íze lett, én pedig a hintaágyban ültem, és barnultam. Ősszel avarba ugráltunk anyával, amit apa később elégetett, és órákig néztük, ahogy a szikrázó tűz az ég felé nyaldos.

Akkor is a rozsdás hintaágyban ültem, és egy kóbor macskát cirógattam az ölemben. Nekünk nem lehetett saját, anya nem szerette az állatokat. Ő a hálószobában volt és aludt, apa pedig a városba ment dolgozni.

Egy idős néni integetett a barna fakerítésünkről túlról, én pedig vidáman, és hangosan visszaköszöntem neki.

– Csókolom!