Róka

Szüzek és fűnyírás

Izzadtam, és olyan gyorsan kapkodtam levegő után, mint még soha. Marci mellkasa szaporán emelkedett fel, s alá, miközben próbálta szabályozni légzését. Kellett pár perc, de sikerült egyenletesen levegőt vennem, és amint elmúlt az adrenalin hatása, tudatosult bennem pontosan mi történt. Az arcomon még mindig lógtak az emberi maradványok, a fiú pedig csupa vér volt. Újra és újra lejátszódott szemeim előtt, ahogy az idegen férfi feje szétrobban, majd a teste holtan ernyed össze. Nem bírtam felfogni hogy történhetett, az emlékek zavarosan kavarogtak bennem, akár egy óceán vihar idején. Nem volt elég a pénz, a férfi magához rántott, Gubera Vera puskát fogott... Marci nem fizetett, hát persze!

Hányingerem támadt, és a térdeim megrogytak. Dühösen, a még mindig pihegő fiú felé fordultam, és arcon vágtam. Az ütéstől elfordította a fejét, majd lassan a sajgó bőrfelülethez érintette kezeit, és simogatni kezdte azt. Azt hittem megnyugszom, ha kiadom magamból a haragom, ám még mindig úgy égett bennem, akárcsak a pokol tüze. Az öklömmel Marci mellkasát vettem célba, ám a fiú gyors reflexeinek köszönhetően elkapta a kezem, és a levegőbe emelte, miközben erősen szorított. A másik kezem is felé lendítettem, de azt is játszi könnyedséggel ragadta meg. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, fáradt tekintete találkozott az én nyugtalan és dühös pillantássommal. Megszakítottam a szemkontaktust, majd minden erőmmel azon voltam, hogy elszakadjak Rókától, de ő kitartóan tartott.

– Engedj már el! – kiáltottam, de mintha a falnak beszéltem volna, Marci továbbra is gúzsba fogott. Idővel kezdtem fáradni, majd végül megadóan ernyedtem el.

A fiú eleresztette a kezem, majd idegesen a hajába túrt. Gyengének és ostobának éreztem magam, butának, hogy hagytam, ez az egész megtörténjen velem. Már akkor visszavonulót kellett volna fújnom, amikor Marci rám írt a legelső alkalommal. Megint bizonyítottam, hogy egy hülye liba vagyok. Azt sem tudom egyáltalán miért segítettem neki, az életemet kockáztatta!

Marci fel-alá kezdett járkálni, és erősen gondolkozott, szinte látszottak a fogaskerekek a fejében. Kerülte a pillantásom, végig a betonon meresztette tengerzöld szemét.

– Mégis mi a franc volt ez? – hangom élesen hasított a levegőbe, Marci egy pillanatra meg is dermedt. – Miért nem adtál neki elég pénzt?

A srác válasz nélkül rótta a kis köröket, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet. Pár könnycsepp így is végigfolyt kipirult arcomon, ám nem hagytam, hogy zokogva rogyjak össze.

– A francba is, Marci, mondj valamit! – fakadtam ki, majd az éppen nekem háttal álló sráchoz léptem, és karját megragadva magam felé fordítottam, így vettem rá, hogy végre a szemembe nézzen. Amikor szembe fordult velem, meglepetten vettem észre, hogy Virág Marci sírt. És nem csak pityergett, vagy könnyes volt a szeme, hanem egyértelműen zokogott.

Döbbenten néztem rá, de ő gyorsan elfordult tőlem, és megpróbálta kitörölni vörös szemeiből a könnyeket. Megkísérelte tompítani szipogását, több-kevesebb sikerrel. A gimnázium legjobb és legmenőbb pasija most itt állt, egy méterrel előttem, és úgy zokogott, mint egy gyerek. Tanácstalannak éreztem magam, nem akartam megenyhülni, és elkezdeni vigasztalni, mintha az anyukája lennék, ám végül a lelkiismeretem döntött. Óvatosan közelebb léptem hozzá, és finoman rátettem a kezem a vállára, ami csak úgy rázkódott a visszafojtott könnyhullatástól. Halkan megszólítottam, de nem reagált, talán nem is hallotta, vagy csak nem akarta. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és odanyújtottam a srácnak, aki némán elfogadta, és az arcát kezdte törölgetni. Én is hasonlóan cselekedtem, a pulóverembe töröltem a mocskot az arcomról.

– Sajnálom – ejtette ki a szavakat furcsán magas hangon, majd megköszörülte a tokát, és megismételte, most már a rendes, mélyebb hangtónusán.