Róka

A halott vörös

A jótékonysági estet követően egész hétvégén Rókával folytatott beszélgetés járt a fejemben. Előítéletes voltam vele, és valószínűleg meg is sértettem. Nem kellett volna, hogy érdekeljen, de mégsem tudtam kiverni a fejemből éles tekintetét. Megosztotta velem a gondolatait, én pedig nem igazán reagáltam rá a legjobban, ám mentségemre szóljon, tényleg meglepődtem a hirtelen jött kitárulkozásától. Ugyan nevetve búcsúztunk el egymástól, még így is tartottam attól, mit fogok neki mondani hétfőn. Köszönjek neki, vagy ne? Le kellene állnom vele dumálni, vagy csak csináljak úgy, mintha a hétvégén semmi sem történt?

Enyhe gyomorgörccsel ébredtem hétfő reggel. Hiába nyugtatott meg Samu, a legjobb barátom, hogy nincs miért idegeskednem, így is csak egy vajas pirítóst tudtam letuszkolni a torkomon.

A konyhaablakon kibámulva figyeltem az utcán elhaladó autókat, és azon gondolkodtam, vajon hányféleképpen tudnám magam egy kocsi elé vetni, hogy ne kelljen aznap iskolába mennem, amikor Katalin mögém lopódzott.

– Mizujs? – búgta a fülembe, én pedig annyira megijedtem a hirtelen jött kérdéstől, hogy egy apró sikoly szakadt fel belőlem.

– Mit akarsz? – kérdeztem kicsit sem kedvesen, mire nevelőanyám szemöldöke ráncba szaladt, de aztán ismét mosoly kúszott az arcára.

– Mit szólnál, ha ma elmennénk vásárolgatni? Felvehetlek suli után, aztán rögtön elmegyünk a plázába – duruzsolta, miközben leült az egyik bárszékre. Kezében egy bögre gőzölgő kávét szorongatott.

– Miért? – dőltem rá unottan a pultra, és a számba tömtem a pirított kenyeret.

– Annyit veszekszünk mostanában! – sóhajtott fel – Talán, ha jobban megismernénk egymást, akkor jóban lehetnénk – mosolygott rám reménykedve.

A fejem már az ötlettől is hasogatni kezdett, ám semmi kedvem nem volt veszekedni vele, ezért rábólintottam. Gondoltam, majd napközben keresek rá valami kifogást, és lemondom.

– Legyen, de ha ez az egész kudarcba fullad, nem szólsz hozzám egy hétig – alkudoztam.

– Rendben – nyújtotta felém műkörmös kezét, amit hevesen megráztam.

Ezután felhörpintettem a maradék vizem, és elmentem a fürdőszobába fogat mosni, majd az iskolatáskámért. Amikor a nappalihoz közeledtem, hallottam, amint Katalin valakivel nagyon csacsog. Gyanútlanul trappoltam be, azt gondolva csak az egyik barátnőjével telefonál. Ám amikor megláttam Virág Marcit, ahogy a kanapénkon ül, és bájosan mosolyogva hallgatja Katalin mondandóját, a vér is megfagyott az ereimben. Megtorpantam a helyiség bejáratánál, és csak meredten bámultam a vörös srácra. Szinte azonnal észrevettek, mind a ketten ragyogó arccal fordultak felém.

– Képzeld, kiderült, hogy Marci csak pár utcára lakik innen, és felajánlotta, hogy elvisz téged iskolába! – örvendezett Katalin.

– Persze, csak ha nem bánod – pattant fel Róka a helyéről, minek hatására majdnem lefejelte a plafonról lógó lámpát.

Értetlenül bámultam rá, a legvadabb álmaiban sem gondoltam, hogy a hétvégén történetek után szóba is állna velem. Ám mégis, ott állt a nappalinkban, és mintha csak a gondolatait akarná átadni, tekintetét az enyémbe fúrta.

– Nem szükséges, nem szeretnék a terhedre lenni – hadartam, remélve hogy minél előbb meggondolja magát.

– Nem fáradság, tényleg – erősködött Róka, én pedig már éppen ismét tiltakoztam volna, amikor Katalin türelmetlenül felsóhatott.

– Jaj, ne legyél ilyen mimóza, Lejla! Marci felajánlotta, hogy elvisz iskolába, hát fogadd el, ha te úgysem tudsz vezetni.

Kihallottam a szemrehányást a hangjában, és egy kicsit el is vörösödtem. Rókára néztem. Egyenes háttal állt, és barátságos tekintettel nézett le rám. Aprót sóhajtottam.