Brielle Scott élete egyszerű volt. Köszöni szépen nagyon jól meg van az apjával és legjobb barátnőjével, Claraval. Egészen addig a bizonyos pénteki buliig, amikor egy arrogáns seggfej ráborított egy pohár sört. Azon az estén mérgébe ledobta a jókisl...
Fekete homály ölelt körbe, amit még nyugodtnak is mondtam volna, ha nem hallottam volna a hangokat. Hallottam, de nem értettem. Összefolytak a szavak, a mondatok és a hangok. Egyet azonban élesebben hallottam, mint a többit, kétségbeesettebben. Hiába szerettem volna megkérdezni, hogy mi a baj, vagy hogyan tudok segíteni a testetlen homály egyre csak szorított és nem hogy megmozdulni, még egy hangot sem tudtam kiadni, így csak tűrtem. Időérzékem nem volt, de egy idő után nem hallottam már a hangokat. Újra visszaestem oda ahol voltam. Ahol nem voltak se hangok, se érzelmek, csak a sötétség.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Valaki megfogta a kezem.
Az ujjai a kézfejemet cirógatták, és én éreztem. Meg akartam szorítani, mert bárki is volt az, én örültem neki. Egy örökkévalóság után végre volt valami más, mint a semmi. A könnycseppet is éreztem végigfolyni az arcomon, habár a szemem még mindig nem tudtam kinyitni.
-Brielle - szólt egy mély hang, bár a nevem vége már elcsuklott. Még erősebben szorította a kezem és már az arcomon is ott volt a keze, ahogy azt az elszabadult könnycseppet törölte le. - Nyisd ki azokat a gyönyörű szemeidet - hallottam a suttogását és lassan sikerült teljesítenem a kérését, de rögtön be is csuktam ugyanis olyan fényesség volt, hogy azt hittem megvakulok. Másodszori próbálkozásra sikerült kivennem valamit, és egy megkönnyebbült és mosolygós Rhettet láttam magam felett. - Hát szia, hercegnő.
Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, és miért örül annyira hogy felkeltem és egyáltalán miért volt az ágyam mellett.
De aztán eszembe jutott minden. Az emlékekkel a fájdalom is visszatért. Az egész törzsem sajgott és ezt egy nyögés formájában adtam a világ tudtára. Minden megvolt. Az árnyak, ahogy majdnem sikerült az egyiken felülkerekednem, aztán a kard az oldalamban és a vágás Rhett mellkasán. Jézusom.
A törzsem mellett a torkom és a fejem is fájt. Úgy éreztem magam mint akin átment egy busz. Vagy inkább egy egész konvoj.
Arra is sikerült magam rávennem, hogy körbenézzek és megállapítsam, hogy az ő szobájában vagyunk és az ő ágyában fekszem. Furcsa érzés volt. Olyan idegen.
- Rhett - próbálkoztam a beszéddel, de szánalmasan gyönge volt a hangom. Megköszörültem a torkom, ami meglehetősen fájdalmas volt, hátha jobb lesz és utána újra próbálkoztam. - Mi történt? Jól vagy? - megpróbáltam felülni, de ez is csúfos kudarcba fulladt, mert abban a pillanatban, ahogy megmozdítottam a kezem, hogy feltoljam magam szétáradt bennem a fájdalom, még jobban, és visszahanyatlottam a párnára.
-Jézus, Bri - szólt a fiú és már kicsit összeszedettebbnek hangzott, azonban visszatért a hangjába az aggódás - ezt a felülést még hagyjuk egy kicsit, jó? Oké, akkor először is üdv újra az élők között. Percekre halott voltál, ezzel a frászt hoztad rám. Ilyet többet ne merj csinálni! - már parancsolgat is.
