Árnyak

Part 22

Az a helyzet, hogy nem csak a motoron szerettem a száguldást. Amikor apu vezetni tanított akkor is mindig elnehezült a lábam a gázpedálon és nem igazán érdekeltek a sebességkorlátok, már ha voltak, csak az az érzés amikor az ülésbe süppedve élvezem a gyorsulást és szinte érzem, ahogy nő az adrenalinszintem. Az érzés magától jött, ahogy Rhett BMW-jének a motorja szépen dorombolt és amikor egyre feljebb váltottam és gyorsítottam megfeledkeztem arról, hogy hova is megyünk és miért. Ez a kocsi teljesen más volt, mint apa régi Hondája. Az se volt rossz, de ez a kocsi ahhoz képest maga volt a mennyország. Teljesen elkaptak az emlékek. Amikor apu még minden nap elvit vezetni, amikor először ültem volán mögött és majdnem nekimentem egy fának, később apu szinte halálfélelme, hogy be kel mellém ülnie. Tizennégy éves koromban még teljesen rendben volt a kapcsolatunk és imádtam ezeket a délutánokat, amikor kimentünk a város végében lévő elhagyatott tanyához és általában vezetni tanított, de néha csak ott ültünk és beszélgettünk vagy én házit írtam ő meg dolgozott. Ilyenkor csak egymás mellett voltunk. Eszembe jutott Clara, aki nem igazán volt kibékülve a sebességgel és kijelentette, hogy ő csakis vészhelyzet esetén hagy vezetni. Első alkalommal szó szerint rosszul lett és meg kellett állnom, hogy ne a kocsiba lássuk viszont az ebédjét. Helyette szegény krétafehér arccal az út szélére adta ki a gyomra tartalmát. Mosolyognom kellett az emlékre.Nem vezettem rosszul. Csak gyorsan. Szerintem ezzel nem volt semmi baj. Legszívesebben lehúztam volna az ablakot, hogy érezzem a szelet is az arcomon, ahogy belekap a hajamba és ahogy nő a sebesség úgy tépi egyre jobban. Aztán rá kellett jönnöm, hogy december eleje van, azaz tél és iszonyat hideg emellett én nem szeretem a hideget.

- Csak érjünk oda - morogta Rhett, mire eszembe jutott, hogy ő is itt van és éppen a városháza mögötti parkba tartottunk, hogy a tegnapi melóját intézzük el. Egy kicsit elfehéredett, amikor csak annyira fékeztem a kanyarban, hogy be tudjuk venni. Ez is mosolygásra késztetett.

- Ohoho - nézett rám - te csak ne mosolyogjál. Soha többet nem fogod vezetni a kocsimat - fenyegetőzött morogva, mire gondoltam egyet és egy kicsit nagyobbat fékeztem a következő elágazásnál, ahol el kellet fordulnom, ekkor a fiút csak a biztonsági öve tartotta vissza attól, hogy lefejelje a műszerfalat.

- Hogy mondod? - kérdeztem a legédesebb mosolyommal és a teljes figyelmemet neki szentelve, tekintettel arra hogy álltunk, és ebben a kisvárosban hétköznap délben egyáltalán nem volt forgalom. Elvétve találkoztunk egy-két autóval, ezért engedtem meg magamnak egy kis száguldozást, persze csak olyan helyeken, ahol tudtam, hogy soha nincsenek rendőrök és főleg egyenes szakaszokon, mert nem meghalni akartam egy túl gyors kanyar okozta balesetben, hanem csak gyorsulni egy jót.

- Azt mondtam, hogy azt hiszem ettől felébredtem - mondta hangosabban, de még mindig sértődötten.

- Mitől is?

- Attól, hogy halálvággyal játszol autósüldözést az én kocsimmal. Az én kicsikémmel - simította meg a műszerfalat, majd meg is paskolta, mint valami díjnyertes lovat.

- Nem is mentem olyan gyorsan - vágtam vissza és megint elindultam,mert eszembe jutott, hogy amúgy sietünk. - Nem baj, legalább felébredtél.

- Hát, fel az biztos - morogta, amivel engem megint mosolygásra késztetett - Hihetetlen vagy.

Mikor sikeresen leparkoltam a városháza mögött a fiú szinte kipattant a kocsiból, anélkül, hogy visszakérte volna a kulcsot egyből felnyitotta a kocsi hátulját és elkezdte feltúrni. Lelkiismeretfurdalás nélkül tettem zsebre a kocsikulcsot és mentem hátra, hogy segítsek a fiúnak bármit is csinált. A városháza egy nagy sárga épület volt, tele ablakkal. Igazából egész életemben itt éltem és még sosem jártam bent, úgyhogy ennyit tudtam elmondani róla.