Árnyak

Part 24

Nem megy. Túl fáradt vagyok én már ehhez.

Gondoltam miközben egy szál leszakított rózsát tartottam a kezemben és próbáltam rávenni, hogy kinyíljon. Már tíz perce meredten néztem a virágot, de a bimbó csak nem akart virágba borulni. A rózsaszín szirmok makacsan ragaszkodtak egymáshoz. A saját erőmből kellet volna merítenem, de a fizikai edzés Tylerrel annyira lefárasztott, hogy egy ilyen egyszerű feladat is nehezemre esett.

Egyébként ő ahogy befejeztünk fel is ment, viszont ennek okát nem tudtunk meg. Így Rhettel ketten szuggeráltuk a kezemben lévő növényt.

- Szerintem ezt hagyjuk mára - törte meg a csendet először ő.

- Ez a mai nap legjobb ötlete - egyeztem bele készségesen és elkezdtem feltápászkodni. Természetesen ez sem sikerülhetett, mert Rhett nagylelkűen felhúzott, csak éppen olyan lendülettel, hogy majdnem mindketten hátraestünk.

Hirtelen a mellkasához préselődve találtam magam, a kezem alatt éreztem az ugráló izmokat. Lassan eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A szája sarkában most is az a pimasz mosolya ült, amivel bárkit és bármit képes volt meghódítani. A kezei a derekamat tartották, nehogy elessek. Most már stabilan álltam a lábamon, ő mégsem engedett el.

Hirtelen felindulásból közelebb hajoltam hozzá és egy finom csókot leheltem az álla alá. Folytattam és csókjaimmal beborítottam minden területet, amit elértem. Az álláig értem, de a kis ténykedésemre hátrahajtotta a fejét, így esélyem sem volt elérni az ajkait. A füle alatt találtam egy pontot, amihez ha hozzáért a szám a fiú egész teste megfeszült. Egyszer csak elszakadtam tőle és egy csíntalan mosoly kíséretében elindultam a garázs felé. Mikor kiértem a teremből és visszanéztem ő még mindig ott állt és leesett állal nézett utánam.

Megrázta a fejét, magához tért és elindult felém. Úgy nézett rám, ahogy egy éhes ragadozó néz a prédájára. De én álltam a tekintetét, sőt némán biztattam, hogy tegyen csak velem, amit akar.

Mikor odaért hozzám egyszerűen felkapott az ölébe és a falhoz szorított. A nyakamhoz hajolt, egyszerre éreztem és hallottam halk zihálását. A lábammal körbefontam a derekát és ekkor éreztem meg. Az ölemben lüktető keménységet. Egyszerre hozott borzasztóan zavarba és töltött el elégedettséggel a tudat, hogy ezt én okoztam, mindössze néhány apró csókkal.

Nem más. Hanem én. Nem mást akar. Engem. Nem más csókjaitól indult be ennyire. Hanem az enyémtől.

Sőt, még meg sem kellett csókolnom rendesen, elég volt néhány puszi a megfelelő helyekre és máris kész lenne itt helyben ... nos, azt hiszem bármire. A legmegdöbbentőbb tény pedig, hogy én is kész lennék. Jó, nem itt a folyosó közepén, de egyáltalán nem lenne ellenemre ha tovább mennénk.

Hirtelen eszembe jutottak a kételyeim. Vajon elég jó lennék neki? Féltem, hogy nem érnék fel azokhoz a lányokhoz, akikhez ő szokott. Féltem, mert nem tudtam, mit is jelentene neki. Féltem, hogy egy idő után megunna és keresne jobbat, szebbet. Féltem, hogy nem lennék neki annyira fontos, mint ő nekem.

Ezek a gondolatok egy másodperc alatt pörögtek le az agyamban, ezért még azelőtt eltoltam magamtól, hogy tehetett vagy mondhatott volna valamit. A lábaim újra földet értek.

Rhett összezavarodva  nézett rám ugyan, de elengedett.

- Hercegnő - szólított meg kedvesen, mintha nem az előbb éreztette volna velem, hogy mennyire akar - minden rendben? - kérdezte.

- Igen. Persze. Csak fáradt vagyok - hadartam és ennél feltűnőbb nem is lehettem volna. Ha egy lány azt feleli a minden rendben? kérdésre, hogy persze, akkor igenis van baj. Viszont Rhettet úgy néz ki, meggyőztem.