Árnyak

Part 15

Fogalmam sincs milyen szám szólt a rádióban, de nem is számított. Megnyugtatott és ez volt a lényeg. Hogy érezzek valamit. Teljesen mindegy, hogy mit.Lehet ez nyugalom, zavar, harag, öröm, bármi.

Érdekes dolgok ezek az érzelmek. Mindig változnak, nehéz eldönteni jók vagy rosszak. Ha túlzásba viszünk valamit, ami jó, az nagyon könnyen fordulhat rosszba. Azt mondják, hogy nagyon vékony a határvonal a szerelem és a gyűlölet között. Két milyen erős és intenzív érzelem. És mégis majdnem ugyan olyanok. Még sose voltam szerelmes, de a gyűlöletről volt fogalmam. Amikor legszívesebben megfojtanád, de nem teheted, mert nyilván következményekkel járna, de el sem mondhatod senkinek, hogy mit szeretnél csinálni azzal a személlyel, mert akkor erőszakosnak és elmebajosnak lennél titulálva. Szóval csak elfojtod magadban és várod, hogy vége legyen. Hogy elmúljon. Hogy ne érezz semmit. Sokan vágynak arra, hogy ne érezzenek semmit, de akkor mi értelme lenne élni? Éppen elég romantikus könyvet olvastam, amikben úgy írják le a szerelmet, mint az univerzum mozgatóját. De szerintem ez a perzselő és mindent elsöprő érzelem is... végül is csak egy érzelem. Majd elmúlik. Az ember véleménye nagyon könnyen változhat. Csak úgy, mint az érzelmei. Ki tudja? Ha holnap reggel találkozok életem szerelmével, akkor nyilván azt fogom gondolni, hogy ez majd örökké tart. Aztán jön a pofára esés, hogy mégsem. Akkor mi lesz? A szerelem gyűlöletté válik és rájövök, hogy az emberiség több ezer évvel a háta mögött azért egy-két dologra mégis rájött. Ennek ellenére velem mi lesz? Én ugyanott maradok, ugyanazzal a gyűlölettel, annyi különbséggel, hogy tettem egy megállapítást, ami semmin az égvilágon nem változtat. De én akkor is érezni akartam valamit. Mindent érezni akartam. A szerelmet, a gyűlöletet, a haragot, a nyugalmat és még sok mást.

Élni akartam.

Ezen gondolkoztam, miközben hazaértünk.

- Veled maradjak, hercegnő? - kérdezte a mellettem ülő fiú, aki szokás szerint aggodalmasan nézett rám. Mondjuk, most lehetett is rá oka. Szívem szerint nem szerettem volna egyedül maradni, de nem is akartam minden idejét elvenni. Szegény az elmúlt pár napot végig vagy mellettem vagy suliba töltötte. Azt hiszem túl sokáig gondolkoztam a válaszon, mert folyatta.

- Jó, akkor maradok - és mielőtt még tiltakozhattam volna már ki is szállt a kocsiból és a bejárati ajtó felé igyekezett, ami nagy meglepetésemre nyitva volt. Ez pedig azt jelezte, hogy apu is hazatalált. Vagy betörőnk van, de akkor már előre sajnálom, mert Rhettel az oldalamon nem sok esélye lenne ellenünk.  Vagyis Rhett ellen. Ez csak részletkérdés.

Azonban miután beléptünk a házba, apu kiabált ki a konyhából, hogy ki az. Miután visszakiabáltam, hogy csak mi, gondolom nem tudta ki az a mi, ezért kijött. Úgy, ahogy volt. Egy apu a legjobb szakács feliratos kötényben és egy tállal a kezében. Tőle tanultam főzni, mert mikor anyu elment még kicsi voltam ahhoz, hogy én ilyeneket tudjak, ezért neki is meg kellett tanulni boldogulni. Imádtam a főztjét, de az igazi szenvedélye az a sütés volt. Mindegy hogy egy egyszerű piskóta, vagy a legbonyolultabb torta, ha ő csinálta, mindig tökéletes volt. Legkedvesebb emlékeim közé tartozik, amikor együtt sütöttünk vagy főztünk. Ilyenkor mindig elfelejtette a munkát és az összes problémáját, csak mi voltunk.

Most, ahogy meglátott minket, még magáról is elfelejtkezett, mert olyan meglepett volt, hogy egy cifra káromkodás hagyta el a száját.

- Jajj,bocsánat. Sziasztok - láthatólag elakadt - Bri? - végső elkeseredésében tőlem várt tanácsot, de én is ugyanannyira lefagytam, mint ő. Azért az én vézna apukám és a csupaizom Rhett egymás mellett elég érdekes látványt nyújtott. Végül Rhett mentette meg a helyzetet.

- Üdv, Mr. Scott. Rhett Reyes - kezet nyújtott apunak, aki elfogadta - Brielle egyik barátja.

- Szervusz. James Scott . És megkérdezhetem, hogy merre voltatok? - jött elő a szigorú szülő.