Árnyak

Part 18

Komolyan. Már meg sem lepődtem, mert még arra sem volt erőm. Egyszerűen tudomásul vettem és úgy voltam vele, hogy majd otthon a szobám sötétjében átgondolom. Ott úgyis megfelelőek lennének a körülmények ilyenekről elmélkedni. Egyszerűen fogtam magam, felálltam az asztaltól, és kimentem az udvarra. Egy szó nélkül távoztam, amit Rhett és az anyukája is semleges arccal vették tudomásul. Azt hiszem sikerült megérteniük, hogy most egy kicsit egyedül szeretnék lenni, mert mikor kiértem a hatalmas villa mögé még mindig nem hallottam a lépteket magam mögött. A betonozott udvart nem vette körbe semmiféle kerítés, ezért az udvar és a mesterséges beton fokozatosan olvadt össze az erdővel. A betont felváltotta a föld, majd a fű és a bozót és a faltól hat-hét méterre állt az első fa. Szinte éreztem a hívását. Ennek a tövébe foglaltam helyet a hideg ellenére és elengedtem a gondolataimat. Olyan dolgokon agyaltam, amiket normál esetben nem engedtem meg magamnak. Nem tudom, hogy akkor mennyire is használhattam a normál szót az életem bármely területére, de azt hiszem akkor még a szokásosnál is furcsábbak voltak a dolgok.

Nem tudtam pontosan mivel állunk szemben és mi annyira veszélyes abban a koporsóban, de a Mrs. Reyes reakciójából ítélve elég sok minden. És ha egyszer már legyőzték, akkor nekünk is sikerülhet. Végiggondoltam mindent a csendben, amiben csak a süvítő szél hangja zengett és vitte magával a gondolataimat. Eszembe jutottak olyan részletek, amikre nem igazán figyeltem, de ott, az alatt a fa alatt átgondoltam és rájöttem, hogy tényleg feleslegesek.

Sokat gondolkoztam Rhetten is, amikor már elegem volt az előző témából. Azon, hogy milyen lenne vele az életem úgy. Lehet, hogy csak egy kaland vagyok neki. Vagy esetleg újdonság, ami iránt később elveszti az érdeklődését. Esetleg csak unatkozik? Fogalmam sem volt. Abban viszont biztos voltam, hogy számomra nem közömbös. Azt nem mondanám hogy szerelem, mert ugyan honnan is tudnám milyen az, de határozottan jó úton haladtam afelé. És ez nem tetszett. Nem tudtam milyen érzéseket váltana ki belőlem. Féltem attól, hogy függnék valakitől. Hogy lenne egy olyan személy az életemben, aki egyetlen szavával meg tud mosolyogtatni és a padlóra küldeni egyszerre. Clarával teljesen más volt helyzet, mert felé már kialakult egy olyan bizalom, hogy már nem féltem ilyenektől. Clara már évek óta az életem része és eddig egyszer sem hagyott cserben.  De Rhettben a történtek ellenére még nem bíztam annyira és volt egy olyan rossz tulajdonságom, hogy féltem a változástól. Tudtam, hogy Rhett is egy bizonyos változás lenne, ezért tőle is féltem. Féltem, de hajtott a kíváncsiság is, hogy mi lenne ebből a dologból ha hagynám magam sodródni az árral. Ott volt bennem az a sok mi lenne ha? és egyszerre akartam és féltem tőle. Féltem attól, hogy a félelmeim beigazolódnak.

Aztán eszembe jutott, hogy miért is kezdtem bele ebbe az egészbe és miért fogadtam el a helyzetemet.

Mert nem akartam félni.

Akkor döntöttem el, adok neki egy esélyt. Nem érdekelt a pofára esés lehetősége. Tudtam, hogy az is benne van a pakliba, de rájöttem hogy a bátorság nem egyenlő azzal hogy nem fél az ember. Az a legnagyobb bátorság ha félünk és mégis megtesszük. Eldöntöttem, hogyha Rhett még többet akar belőlem akkor megkapja, viszont ha ennyi volt, akkor elfogadom.

Most már csak haza akartam menni és aludni. Reménykedtem benne, hogy álmaiban nem fognak kísérteni azok, akiket a mezőn láttam, legyenek ők bárkik is.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem a fa tövében, szürkületben jöttem ki, most pedig teljes volt a sötétség.  Felálltam és visszamentem a házba. Amikor felálltam a sötétben kis fehér virágokat láttam magam körül, csodálkoztam, hogy elkerülték a figyelmemet. Szinte szabályos körben voltak körülöttem, de már annyi furcsaságot láttam, hogy nem is lepődtem meg.