A rejtélyes megmentő (Jungkook ff) SZÜNETEL!!!

1. rész

/Yeona szemszöge/

Már lassan négy hónapja – sóhajtok egy nagyot, miközben utolsó soraimat vésem a papírra. Négy hónapja vagyok ide bezárva és írom ezt a "naplót". Nyomot akarok hagyni, ha egyszer valaki megtalálná, tudja, hogy min mentem keresztül, mi történt velem ez idő alatt. Még mindig nem tudtam kideríteni mi a pontos oka annak, amiért itt vagyok, miért tart fogva ez az alak?! Még a nevét sem tudom...

Lépteket hallok. Ő lesz az. Megint jön – dugom el gyorsan a füzetet az ágyam alá. Amint benyitott, egyből megcsapott az a jellegzetes erőteljes illata. Tekintete hűvös volt, mint mindig. Az ittlétem alatt még egyszer sem láttam mosolyogni. Valószínű nem az erőssége, vagy csak nagyon el akarja rejteni. Hiába is tagadom valahol vonzó ez a fajta hűvössége, ráadásul jó kiállása van, magas és izmos, de a természete egyszerűen elviselhetetlen, hatalmas bunkó tud lenni. Nehéz eltürnöm, hogy valaki ilyen stílusban beszéljen velem. 
Viszont tettlegesen soha nem bántott engem, sőt inkább gondoskodott rólam. Például ha csak megemlítettem neki, hogy fáj a fejem, azonnal hozott rá gyógyszert, vagy amikor kiment a bokám egyből jegelte nekem. Nem tudom hova tenni ezeket a dolgait. Mikor rákérdeztem, miért viseli ennyire gondomat, mindig kibújt a válasz alól vagy úgy tett mintha meg se hallotta volna. 

Annyira szeretném megfejteni őt és választ kapni minden kérdésemre. Mit akar tőlem? Miért tart fogva? Mi lesz velem?  Esküszöm belebolondulok ebbe a bizonytalanságba. Ki tudja meddig leszek még itt. Sose gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik velem.

-Tessék, egyél! – dobta ölembe a csomagolt szendvicset, amint beért szobámba.

Az idegességtől már semmit nem kívántam szinte, így ránézve az ételre, egyből elfogott a hányinger.

-Na mi van, nem eszel? – forgatta meg szemeit, miközben mély levegőt vett és lassan kifújta azt.

-Nem vagyok éhes – álltam fel, majd dacosan elé dobtam az ételt. 

-Enned kell, mert beteg leszel! Nem akarom, hogy még azzal is külön foglalkoznom kelljen és ápolgassalak téged csak azért, mert a kisasszony megmakacsolja magát.

-Akkor hagyj meghalni, úgy semmire nem lesz már gondod!

-Ne mondj ilyet – förmedt rám, s kezemnél fogva a falhoz szorított. – Kérlek, ne mondd ezt! - nézett komoly tekintettel.

Fogalmam sincs miért, de szívem egyre gyorsabban kezdett kalapálni tettére. Mi történik velem, hogy testem így reagál a közelségére? Hiszen utálom őt teljes szívemből,  viszont most, hogy ilyen közel van hozzám és ahogyan néz rám, teljesen megbénít.
Na jó, ezt most azonnal ki kell vernem a fejemből!  Nem tetszhet nekem egy ilyen alak. El akarok innen menni, meg akarok tőle szabadulni egyszer, s mindenkorra!

-Engedj el! - kiáltottam és próbáltam szorításából kibújni, de egyszerűen képtelen voltam, mivel egyre erősebben szorított. – Ez fáj, hallod! – majd hirtelen elengedett és egyszerre mintha arcát rémület fogta volna el.

Egy pillanatig nem szólt semmit csak meredten bámult maga elé. Ha nem "ismerném" azt gondolnám azért, mert megbánta, hogy ilyen durva volt velem, de minden bizonnyal más oka lehetett.

-Azt mondtam, egyél! – mordult rám ismét. – Ha nem eszed meg mire visszajövök, akkor én foglak megetetni és abban nem lesz köszönet – sétált ki feldúltan a szobámból, majd becsapta maga mögött az ajtót.

-Nem bírom tovább – rogytam le ágyam mellé. – Utálok itt lenni! Elegem van belőle, ebből a helyből, a bezártságból! Haza akarok menni! Hiányoznak a szeretteim. Miért kell itt lennem? Miért? - ütöttem teljes erőmből ököllel a párnámba. Kiborítóak ezek a hangulatingadozásai. Néha úgy érzem, mintha tényleg szorult volna belé némi kedvesség, hisz olykor tettei egyértelműen ezt sugallják , de aztán a következő pillanatban már durva és lekezelő velem. Bárcsak történne már valami csoda, és véget érne ez a rémálom.