Hogyan élnéd túl, ha elrabolnának és hónapokig fogva tartanának? Mit tennél, ha mindennap el kéne viselned egy idegen sértő megjegyzéseit, de ugyanakkor úgy érzed, hogy napról napra többet érzel iránta? Mit tennél ha a számodra legfontosabb személyr...
Estefelé járt már az idő. A Hold fénye kezdett átszűrődni az ablakon. Egy újabb nap telt el – néztem ki az ablakon szomorúan. Erősnek kell maradnom, ha élve ki akarok innen jutni. Sajnos külső segítségre nem számíthatok, hisz ez a ház körbe van véve jó magas betonkerítéssel, amin lehetetlen átjutni, hacsak az illető nem tud repülni... Meg kell találnom a megfelelő módot arra, hogy egy magam szabadulhassak ki innen. Mindenképp akkor kéne amikor nincs itthon, de ez is elég rövid idő szokott lenni. Szóval először meg kéne terveznem az egészet és csak akkor cselekedni, amikor adott a helyzet.
Gondolatmenetemet megzavarva ismét lépteket hallok az ajtó túloldaláról. Már annyira unom ezt a folyamatos cseszegetést és azt, hogy kb. minden egyes nap ugyan az játszódik le.
-Itt a vacsorád! – hozott be egy tál levest, amit letett az asztalra. – Ha már a szendvicset nem etted meg – mondta szemrehányóan.
-Nem vagyok éhes, hát nem érted? – duzzogtam karba tett kézzel. – Nincs étvágyam!
-De akkor is enned kell valamit! – kiabálta dühösen. – Ez csak lé, meg egy kis tészta. Legalább ezt edd meg!
-Nem! Nem kell! Vidd el és tűnj innen! – emeltem fel én is hangom.
-A rohadt életbe, hogy lehetsz ennyire makacs! – vágta a földhöz az ételt, amiből a forró leves egy része rám fröccsent.
-Látod ez is a te hibád! Ha nem idegesítettél volna fel, akkor ez mind meg se történt volna, de persze neked muszáj mindig kihoznod a sodromból.
- Legyek már én a hibás azért, mert te idegbeteg vagy! Minden kis apróságon felkapod a vizet, pedig valamikor okot se adok rá – sziszegem el a mondatom végét, mert iszonyatosan égett a bőröm.
Megvető tekintettel néztem továbbra is rá, majd az ágyam felé vettem az irányt. Éreztem, hogy tekintetével végigkísér egészen addig, amíg le nem ülök, majd egy szó nélkül elhagyta a szobámat.
Egy pár perc múlva ismét megjelent immár egy vizes ronggyal a kezében. Mikor elkezdett közelíteni felém, azon nyomban felálltam, de ő gyorsan elállta az utamat, fejem pedig mellkasába ütközött. Hirtelen hátra szökkenve néztem fel rá. Tekintete egészen más volt mint a legutóbb. Szemeiből aggodalom sugárzott.
-Állj félre! – próbáltam kikerülni, mire megint elém állt, fejem pedig megint a mellkasába ütközött. Ekkor már mérgesebben néztem fel rá.
-Hoztam vizes ruhát a sebedre – nyújtotta felém.
-Hagyj békén!– kerültem ki újra, de erre ő megragadta az ép karomat.
- Im Yeona!
-Eressz el! – fordultam vissza felé, s nagy erőfeszítéssel kiszabadítottam karomat keze szorításából. - Nem érdekel mit akarsz! Ne szólj hozzám többet! Elegem van belőled – ejtettem ki a szavakat könnyeimmel küszködve.
Talán most azért éreztem kifejezetten ekkora haragot és csalódottságot, mert azelőtt tettlegesen soha nem okozott nekem fájdalmat. Igaz, a mostanit se hiszem, hogy szánt szándékkal csinálta , de igen is érezze a súlyát annak, hogy a hirtelen dühkitörései hova vezethetnek.
-Sajnálom a történteket – mondta lágy hangon lehajtott fejjel.
Mióta itt vagyok, most először láttam az arcán a megbánás jeleit. Kezében még mindig a nedves rongydarabot szorongatta, majd óvatosan a sebesült karom felé nyúlt.
Bevallom a szívem egy kicsit meglágyult szavai hallatán. Sose gondoltam volna, hogy valaha egyszer kimondja ezt nekem, hisz annyira büszke. Végül hagytam, hogy bekösse a fájó részt, amit nagyon gondosan tett. Próbált ügyelni arra, hogy ne fájjon nekem. Hogy tud ennyire törődő és kedves is lenni? Komolyan nem értem őt.
-Nagyon fáj? – kérdezte aggódva.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
-Így, hogy rajta van már annyira nem.
-Igen, ez legalább kicsit hűsíti neked - engedte el lassan kezemet.
- Köszi, most már elmehetsz! – fordítottam hátat neki.
Árnyéka kirajzolódott előttem. Éreztem ahogy szorosan mögöttem áll és lehelete a nyakamat csiklandozza, minek hatására lehunytam szemeimet.
-Yeona – szólt ismét lágy hangon. – Figyelj.... – fújta ki a levegőt. – Tudom, hogy én vagyok a legutolsó személy, akit látni akarsz, de...
-Ezt én se mondhattam volna jobban! – vágtam szavába, majd felé fordultam, hogy lássam reakcióját.
Csak néztem fel rá, mialatt kezét a derekam köré helyezte. Próbáltam kifészkelni magam, de annál erősebben szorított. Arca nagyon közel volt. Megint éreztem leheletét, de most már az arcomon. Viszont mégsem tudtam rávenni magam, hogy hátrébb lépjek.
-Ne haragudj! Nem akartalak bántani – simította meg fejem, miközben egyik szememből a másikba tekintgetett.
Egyre közelebb kezdett hajolni ajkaimhoz, de ekkor valami oknál fogva, hirtelen megállt és elengedett.
-Veszek valami krémet rá neked! – biccentett fejével a bekötözött részre, majd elindult az ajtó irányába. – És most már pihenj! – utasított a szokásos stílusával.
Ilyenkor vajon mi játszódik le benne? Olyan furcsán viselkedett az előbb. Eddig soha nem közeledett még így felém. Biztos csak szórakozik velem.. Na ehhez még lesz egy két szavam! - vetettem magam dühösen az ágyra, majd a párnámra hajtva fejem egy kis idő után mély álomba merültem.
