Lehullott szirmok

25.

Huszonötödik fejezet

"Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik„.
Woody Allen

IV. Felvonás

Dübörgő szív.
Csendes verejték.

  Egy régi emlék jutott eszembe, amikor belenéztem a mogyoróbarna szempárba, és hirtelen nagyon butának éreztem magamat. Butának, és mindeközben rettegtem. Nem mozdultam az ajtóból, nem engedtem beljebb, nem feleltem a hozzám intézett szavaira sem. Helyette ködös tekintettel bámultam a semmibe.

A cuccaimat pakoltam, magammal hoztam a húgom képét is. Tele voltam elfojtott dühvel és keserűséggel. Az íróasztalomra került a kép Valról és rólam, egymást öleltük és együtt mosolyogtunk a francia tengerparton, mellé raktam a köteg tankönyvet, amit a portán vettem fel tizenöt perce. Elkezdtem a gimnáziumot, hát ez is megtörtént. Csakhogy nem azért voltam itt, mert megengedhettem magamnak, azaz nem is én, hanem a családom, hanem mert az egész város a tragédiáról beszélt. A hírekben is ezt adták. A tizenkét éves lány történetét, akit hazafele menet halálra gázolt egy kamion. Mutattak minden apró részletet. A kereszteződést, aminél nem állt meg a benarkózott sofőr, aki aztán cserbenhagyta a haldokló húgomat. Mutatták a családomat, a régi, szép képeket, ahol anyán kosztüm felső, apán pedig öltöny van, és szélesen mosolyognak. A két vérbeli üzletember. Azt már nem mutatták, ahogy anyám eszméletét veszti, ami intő jele volt annak, hogy elkezdi elveszíteni a kapcsolatot a valósággal.

Azon gondolkoztam, vajon mennyire szánalomra méltó az, hogy itt vagyok, és ahogy ide jutottam. Egyedül voltam a szobában, üresen hevert a másik két ágy a szoba ellentétes végében. Vártam a szobatársaimat, akiknek egyelőre csak a nevét ismertem. Nem kellett sokáig egyedül maradnom, mert az ajtó körülbelül másfél perc múlva nagy erővel kicsapódott. Egy fekete hajú lány lépett be rajta, maga után vonszolva halvány lila bőröndjét. Az arca piros volt a megerőltető civakodástól, amit valószínűleg a lépcsővel vívott felfele jövet. Egy pillanatra nézett csak rám, mielőtt tovább vonszolta volna a cuccait. Egy másodperc töredékére láttam csak arcát, de azt azonnal meg tudtam állapítani, mennyire gyönyörű lány. Szempárja jégkék színű volt, a fagyos vizeket idézte, arca hamvas fehér, mintha csak egy huszonegyedik századi Hófehérke lenne. Mikor kiválasztotta az ágyát, lehuppant rá, és jobban szemügyre vett. Szép ívű, fekete szemöldöke a magasba emelkedett. Gazdag lány volt, láttam a tartásán, azon, ahogy nézett rám.

- Ismerős vagy valahonnan – kezdte köszönés helyett, ajkait csücsörítette, aztán kissé elkomorult. – Te vagy a lány, akinek a húgát elütötték, ezért szánalomból felvettek ide, igaz?

Nem tudtam mit feleljek. Elfutott a méreg és a szégyen keserű keveréke, éreztem, hogy tehetetlenségemben elvörösödöm. Szerencsére nem kellett válaszolnom a kérdésre, mert az ajtó ismét kinyílt, és belépett rajta egy sötétbarna hajú lány, feje tetején napszemüveggel, és mogyoróbarna tekintetét ránk emelte.

- Haley Miller vagyok – mosolygott ránk, aztán körbepillantott, és szárazon megjegyezte. – Látom nem erőltették meg magukat a bútorokat illetően.

Tényleg nem volt valami nagy szám. Eléggé lehangoló volt ez a rengeteg szürke és fehér. A bútorok legalább húsz éve itt állhattak, de lehet ekkor még keveset becsültem.

- Szia Haley, a nevem Isabella – mondtam, és a kezemet nyújtottam. A lány érintése hűvös volt.

- Örülök, hogy megismerhetlek – felelte, aztán a durcás kékszemű lány felé fordult. – Benned kit tisztelhetek?