Lehullott szirmok

29.

Huszonkilencedik fejezet

"Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény.„
Marcus Fabius Quintilianus

V. Felvonás

Remény.
Sebes gondolatok.

Az apró változások lehetőségei is meg tudják változtatni egy ember hozzáállását rengeteg mindenhez az életben. Nem mondanám azt, hogy apám szavait készpénznek vettem, de nem tehettem róla, hogy el kezdtem reménykedni abban, hogy valóban kijutunk erről a sötét, piszkos helyről. Hétfő reggel busszal mentem iskolába, és közben próbáltam összegezni magamban az eddig történteket. Tudtam, hogy mit kell tennem, mi a feladatom a mai nap. Minél előbb elterjeszteni a pletykákat arról, hogy van egy tanúm, aki nem más mint July, és hogy a bíróságon tanúskodni fog. Noah azt mondta beszélni fog a lánnyal, és nem a háta mögött fogjuk ezt a lépést megtenni. Nagyon reménykedtem benne, hogy a fiú igazat mond, mert ha nem, az a barátságunk és a kapcsolatunk kockáztatását jelentette volna, és azért reménykedtem benne, hogy ennyire nem könnyelmű. Vagy inkább abban reménykedtem, hogy ennyinél többet jelentek számára.

A buszról leszállva féltem belépni az iskolába. Nem azért mert kihívás előtt álltam, hanem mert tudtam, hogy a hírek villámgyorsan terjednek, és valószínűleg már az egész iskola tudja, hogy mi történt velem. Arról nem is beszélve, hogy az ing alól kilátszott a kötésem, ami minden egyes rossz mozdulatnál kényszeresen emlékeztetett arra, hogy mit kellett átélnem. Az épületbe belépve rengeteg tekintetet éreztem magamon, olyanokét is akik eddig azt sem tudták ki vagyok. Hallottam az elharapott suttogásokat, a halk pletykát, a sok kétszínű megjegyzést. Igazából mindazt, amire számítottam már a kezdettől fogva. Nem kellett volna ennyire megérintenie, mégis össze kellett szorítanom ajkaimat, hogy ne mondjak valami nagyon csúnyát, amikor újra meg újra az arcomba bámultak, gátlások nélkül.

A folyosón haladva végre megpillantottam Lilyt, aki hatalmas ölelésbe vont, ahogy találkoztunk. A tekintete sokkal több volt mint megnyugtató, tudtam, hogy talán ő az egyetlen ember ebben az iskolában, aki elhiszi, hogy nem vagyok őrült. Legalábbis nem úgy, ahogy itt mindenki gondolná. Az, hogy belevágni egy gyilkossági ügybe, mekkora őrültség, már más kérdés.

- Mindent el kell mesélned! – suttogta, mire én aprót bólintottam, és behúzódtam az egyik üres terembe a folyosó végén.

Becsuktam az ajtókat és ellenőriztem, hogy sehol sincs nyitva ablak, senki nem maradt a teremben előző óráról. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy csendes minden, beszélni kezdtem.

- Haley tette – kezdtem halkan, majd nagyot sóhajtottam, és bátrabban folytattam. – Mindvégig ő állt mögötte. A fenyegető üzenet, ő volt az, aki kilökte a lányt, miután megfojtotta, és ő zaklatta őt.

- Dehát miért? – kérdezte a lány, mire én nagyot sóhajtottam, és elkezdtem neki mesélni mindent az elejéről, ott ahol minden elkezdődött.

Már becsengettek az első órára, amikor befejeztem, és Lily arcáról nem tudtam leolvasni semmit, csupán puszta döbbenetet. Nyilvánvalóan egyáltalán nem számított erre, de ezért nem hibáztathattam, mert én sem gondoltam volna arra, hogy valaha megtörténhet ez a felállás. Haleyt azonban a nap hátralevő részében egyáltalán nem láttam. Viszont a pletykát szélsebesen kezdtem el terjeszteni, gyorsabban, mint eddig bármit. Mindenhol, mindenkinek, máshogy, máshonnan megközelítve meséltem róla, és a célom az volt, hogy lehetőleg minél több ember legyen a közelünkben, aki ezt hallhatta, és esetleg tovább adhatja. Márpedig tovább fogják adni, mert ilyenek a lányok, főleg azok, akik be vannak zárva négy fal közé az ország egyik legmerevebb szabályokkal rendelkező iskolájában. A pletykák terjedése bombabiztos egy ilyen helyen. Nekem pedig nem lesz más teendőm, mint várni az új híreket, és azt hogy Haley mikor bukkan fel. Akkor pedig minden létező módon meg kell próbálnom vallomásra bírni. Azt, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni, sajnos még nem igazán tudtam, de nem is akartam annyira előre szaladni. Elég volt tudnom, hogy hamarosan eljut hozzá is a hír, miszerint valaki vallomást fog tenni ellenne. A Noahval megbeszéltekhez tartva magamat, nem említettem egyszer sem July nevét, véletlenül sem szerettem volna belekeverni a lányt, így is megszenvedte már a történteket.