Lehullott szirmok

26.

Huszonhatodik fejezet

"Légy őszinte és csak a becsületre adj,
Ne mondj ki szót, mely nem a szívből fakad. „
Moliére

V. Felvonás

Kaparó torok.
Száraz ajkak.

   Gépek csipogására ébredtem. Időbe telt, mire sikerült teljesen uralnom a tudatomat, és lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Irtózatosan fájt a fejem, mintha fizikai fájdalmat éreztem volna benne. Az ajkaim szárazak voltak, akárcsak a papír, és pilláimra sós könnycseppek kötöttek, amik miatt nehezen nyitottam ki szemeimet.

A halk géphangokat is sikerült kivennem, ahogy a halvány sárga szobában lassan körbenéztem. Mellettem egy monitor villogott, ami a szívem ritmusát követte, és még néhány másik adatot rajzolt ki. Ez adta ki ezt a furcsa csipogó hangot is, ami felébresztett. Körbenéztem az apró ablakos, fehér bútorokkal berendezett kórházi szobában. Nem láttam senkit sem a közelben, egyedül voltam. A kezemre pillantottam, ami vastagon körbe volt tekerve, de még így is átütött rajta a vérem. Felfordult a gyomrom. Próbáltam keresni valamit, amibe kiadhatom a gyomrom tartalmát, így az ágyam melletti lavór felé kaptam, és megszabadultam a gyomromban kavargó ételmaradéktól.

Nyögve dőltem a párnának, és nem tudtam leküzdeni, éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Muszáj volt sírnom. Sírtam, mert megkönnyebbültem, és mert éltem. Sírtam, mert nem tudtam mi történt, és mert a kezemen vágások húzódtak, amiket nem én okoztam magamnak. Nem tudtam mi történt pontosan, hogy Haley szabad lábon van-e még, vagy már elfogta a rendőrség. Azt sem tudtam hogy megy az ilyesmi, először csak beviszik, majd kiengedik, vagy rögtön fogházba kerül? Felügyelet biztosan kell neki, hiszen mégiscsak egy veszélyes bűnöző. Egy gyilkos.

Még mindig nehezen hittem el, hogy mindennek vége. Hogy Haley tette. De még így is rengeteg vakfoltom volt. El sem tudtam képzelni vajon Noah honnan tudta, hogyan jöhetett rá. Ahogy azt sem értettem pontosan, hogy mik voltak Haley indítékai. Az édesapja halála és Smith család valamennyire összefüggött tehát, de nem láttam tisztán az egész képet, és ez zavart. Mégis végső soron elégedettnek kellett volna lennem, hiszen végre vége van. El fogják kapni Haleyt, amiért megölte Ameliát és amiért engem bántalmazott.

Próbáltam kicsit feljebb ülni az ágyamban, hogy nagyobb rálátásom lehessen az ajtóra, és az üveg mögötti folyosóra, hátha valaki arra vár felébredek-e. Nem volt sehol sem bármi, amivel jelezhettem volna, hogy ébren vagyok, csak a vészjelző, de azt nem akartam megnyomni. Így hát egy darabig csak csendben pihentem. Próbáltam megnyugodni, és normalizálni a légzésemet. Talán fél óra is eltelhetett, mire megjelent az első nővér. Kerek arcán szeplők ültek, és kedvesen mosolygott velük, mikor meglátta, hogy ébren vagyok.

- Jobban vagy, kedvesem? – ránézett a monitorra, aztán elkezdte kitekerni a fáslit a kezemen, és levette a kötést, hogy újratekerje. Nagy szemeket meresztettem, ahogy a vékony bőrömön megláttam a tíz centis vágásokat, amik szabálytalan sorrendben követték egymást, mintha tényleg én csináltam volna.

Rosszul lettem a látványtól, de főleg a gondolattól, hogy ezt valaki más művelte velem, amíg eszméletlen voltam.

- Hol van most? – kérdeztem halkan a nőt, aki felpillantott rám. Szemében értetlenség csillant.

- Kicsoda, drágám? – érdeklődött, miközben lassan új kötést helyezett a kezemre, hálás voltam, hogy nem kell tovább bámulnom a hosszú, vörös sebes csíkokat.