Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tizenötödik fejezet
"Olyan az agya, mint egy teljes hangerővel üvöltő rádió, ami épp két adó közé van beállítva.„ Stephen King
III. Felvonás
Letaglózó fáradtság. Üres pillantások.
Valamivel éjfél után aludtam el, egészen addig éberen várakoztam a szobám ágyán fekve, hogy July visszajöjjön, és újra megkérdezhessem kit gyanúsít. Tudott a fenyegetésről, ami két dolgot jelenthetett. Vagy ő írta, vagy pedig tudta ki az, azaz közel állt hozzá, legalábbis ahhoz éppen eléggé, hogy tudhasson a tervéről. De ez esetben ez azt is jelentené, hogy talán gyilkos társ is volt, de az is lehet hogy csak tudomást szerzett róla valahonnan, esetleg egy véletlen folytán az illető tervéről. Ugyanakkor July azt mondta sejti, ami nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy tudja. Talán csak tippelt, és mivel amúgy is hajlamos a gyanakvásra, ezért volt biztosabb benne, mint bárki más ebben az iskolában. Nem hittem benne, hogy ő tette volna, főleg nem azok után, ahogy mindent elmesélt, köntörfalazás nélkül. Kiteregette a lapjait, a szívem azt mondta nem lehetett ő az.
July nem került elő, így elnyomott az álom. Éjszaka rémálmok gyötörtek, véres tükrök, halott arcok, kéklő vénák és elfolyt, tintával írt üzenetek. Mostanában kezdtem besokallni, bizonyára túl sok dolog történt velem, az elmém pedig már nem bírt vele megbirkózni. A húgom halála után is sokszor órákig forgolódtam álom és rémálom között. Gyakran odáig fajultak a képek, hogy másnap enni sem bírtam. Reméltem, ezúttal nem jutok idáig el. Nem szerettem volna semmiképpen sem újraélni az életem azon szakaszát, éppen csak sikerült kilábalnom belőle.
Reggel, mikor felkeltem July még mindig nem került elő, az ágya bevetetten feküdt, tehát nem aludt a szobában az éjszaka, ami azt is jelenthette, hogy eltűnt. Az agyam még fogmosás közben is azon járt hová lett a lány. Reméltem, hogy nem vitte haza az édesanyja. Talán történt valami a családjukban, ami miatt haladéktalanul haza kellett mennie. Ha jobban visszaemlékeztem a nevelőnő rendkívül feszült volt. Akkor azt hittem azért, hogy példát mutasson, de talán valami szörnyűség történt. Az agyam megállás nélkül rémképeket gyártott, nem tudtam nem arra gondolni, amit tegnap megtudtam. Pont, amikor azt hittem megrekedt a nyomozás, éppen ellenkezőleg, újabb nyomra bukkantam. Úgy éreztem napról napra közelebb vagyok a megoldáshoz.
Az iskolában úgy járkáltam, mint egy szellem. Egyedül akkor villanyozódtam fel, mikor Lilian megtalált. Kíváncsi tekintet ült az arcán, látszott rajta, hogy tudni akarja mire jutottam tegnap. Nagyot sóhajtottam, amikor leültünk az ebédlőasztalhoz, én pedig mesélni kezdtem.
- Tényleg személyiségzavara van – kezdtem, ő pedig bólintott egyet, és nekilátott ebédjének. – De szerintem nem ő tette. Nem lenne képes megölni valakit. Basszus, szerintem még a legyet is csak kihajtja a szobából, ahelyett hogy lecsapná.
