Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Negyedik rész "Röpülj, hajóm, Nincs víz.„ Fodor Ákos
II. Felvonás
Hitetlenkedés.
Megrökönyödött tekintet.
Pillanatokig csak megrögzötten bámulni tudtam az előttem állóra. A kezemet leejtettem a testem mellé, és kendőzetlenül ámultam a fiúra, aki makacsul állta a szemkontaktust, egyik szemöldökét kissé gúnyosan emelve meg. Mintha csak azt kérdezné, mit vártál? Nem tetszett a modora, nem csoda, a húgáé sem tetszett. Most, hogy végre tudtam ki ő, minden hirtelen olyan világos lett.
A hasonlóság a két gyermek között. Amelia fekete haja, ami a fiú göndör fürtjeinek egyenes változata volt. A sötétkék, titkok ezreit rejtő szempár, mind a ketten birtokolták. Talpraesett, makacs csökönyösség, melyet megfűszerezett az arisztokratikus modor. Hirtelen az N és S betűk a képek sarkában, már mind jelentettek valamit. Hihetetlen volt, hogy hogyan gyúlt világosság az agyamban.
- És pontosan mit is vársz tőlem? – kérdeztem meg halkan, ahogy kezdtem felocsúdni.
- Szeretném, ha elmondanál mindent, amit Ameliával kapcsolatban tudsz – hitetlenül bámultam a fiút.
- Én nem ismertem a lányt! Arról nem is beszélve, hogy akár én is lehetek a gyilkos! Milyen alapon bízol meg bennem? – ezúttal én vontam fel a szemöldökömet, és mosolyogtam gúnyosan.
- Azok után, amit a gimnázium kerítésén előadtál? Akkora vircsaftot csaptál, és úgy bőgtél, minta tényleg azt hitted volna, hogy meg akarlak ölni! – tényleg azt hittem, a mosolyom leolvadt. – Volt bennem kétely, de ott elűzted.
- Nem ismertem őt! Meg kellett volna kérdezned valamelyik cafka barátnőjét! – Noah, mert ez volt a neve, keresztbe fonta maga előtt a karját, és a konyhapultnak dőlt.
- Honnan tudjam nem-e az egyik tette? – olyan lazán beszélt erről az egészről, mintha nem is a tulajdon testvére meggyilkolásáról lenne szó. Nekem könnyen ment, hidegen hagyott az eset. Én legbelül már rég halott voltam ahhoz, hogy ismeretlen emberek halála komolyan megérintsen.
- Téged nem is bánt? – érdeklődtem meg. Ha valóban segíteni akartam neki, márpedig akármilyen furcsa, valami bizarr módon, hajlottam rá, akkor tudnom kellett pár dolgot előtte.
- De, a húgom volt. Nyilván fájt a halálhíre. De én már három éve elköltöztem otthonról, csak karácsonykor, meg nyaranként láttuk egymást. Ő pedig... nos, sosem voltunk egy hullámhosszon – megvonta a vállát, izmai ritmikusan követték mozdulatait. Amennyit észrevettem alakjából, úgy tűnt, szeret sportolni.
