Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tizenhatodik fejezet
"Akit feledni akarunk, arra gondolunk„ Jean de La Bruyére
III. Felvonás
Dobogó léptek. Reggeli napfény.
Másnap első dolgom volt, hogy a kollégium igazgatóságát felkeressem, amiért a szobatársam eltűnt, méghozzá oly mód, mint aki teljesen, végérvényesen kiköltözött. A frász kerülgetett, az éjszaka semmit sem aludtam, ezért vörös vérágak övezték szemeimet, és az ajkaim olyan cserepesek és véresek voltak a szám folytonos tépkedésétől és rágcsálásától, hogy úgy néztem ki, mint egy drogos, aki éppen most szabadult az elvonóról. Valószínűleg a helyettesnek is ez jutott eszébe, mert azonnal tárcsázta az iskola pszichológusát, hiába tiltakoztam, hogy csupán az alvás hiánya az egyetlen problémám.
- Juliana Moort kivették az intézményből – tájékoztatott a helyettes, és olvasószemüvegét, amitől szemei kétszer akkorára torzultak, levette, és helyette orrnyergét kezdte el masszírozni. – A kislánynak egy korábbi problémája kiújult, ezért a szülők tanácsosabbnak látták otthoni körülmények között taníttatni.
- Dehát – elsőre csak ennyit tudtam kinyögni, majd erőt véve magamon folytattam. – Ahogyan én tudtam July már sokkalta jobban érezte magát, és a kezelése véget ért a tavalyi évben.
- Ha őszinte akarok lenni magával Isabella – kezdte a középkorú nő, miközben ráncos ujjait összefűzte az íróasztalán. – Ahogy hallottam, magának is megvan a maga baja. Juliana is saját problémáival küszködött, és nem tudta legyőzni őket. Ha maga bent szeretne maradni, azt tanácsolom, hogy beszéljen a pszichológusunkkal, kiváló képesítésekkel rendelkezik a hölgy, és próbálja meg egyben tartani magát, nem pedig mások problémáit űzni.
- Nem űzöm mások problémáimat – vágtam rá élből, miközben vállam mögé sepertem egy fakó szőke tincsemet. – Csupán érdeklődtem.
- Nos, a választ megkapta. Juliana nem jár többé az intézményünkbe.
Ezzel lezártnak minősítette a témát, láttam rajta, és csak egy kevesen múlott, hogy ne kiabálják a képébe, hogy sokkal többről van szó, mint csupán arról, hogy egy mentális zavarral küzdő kamaszt kiírattak az iskolából. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne szaladjon ki mindaz a számon, amit hónapok munkája árán megtudtam. Helyette inkább másról kérdeztem.
- Az elmúlt két napban nem engedtek ki a kollégiumból – kezdtem, mire a nő ismét rám emelte a tekintetét. Gyorsan az íróasztal sarkán heverő arany névtáblára pillantottam. – Mrs. Orlando, kérem, nem tehetnénk valamit annak érdekében, hogy elengedjenek? Nem mentem sohasem messzire. Kisboltba, edzeni... maximum pár óra alatt megfordultam minden egyes alkalommal.
