Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Első rész "Olykor maga a túlélés egy halálos ítélet„ Csillagközi romboló c. film
I. felvonás
Vér. Rengeteg vér.
Éreztem, hogy hamarosan kidobom a taccsot, ha tovább bámulom Amelia holttestét. A máskor élénk kék szempár, üvegesen csillogott, fakó ajkai közül vér bugyogott a hideg, vizes aszfaltra. Olyan volt, mintha egyenesen engem bámulna élettelen szemeivel. Sosem láttam még holttestet, főleg nem ennyi vért.
Futkosott a hátamon a hideg.
Sárga, rendőrségi szalagok vették körbe a holttestet, sőt az egész épületet. A távolban szirénaszó hallatszott, talán azok a kocsik is ide tartottak. Legszívesebben sírva fakadtam volna, nem egy osztálytársam példáját követve. Mindehol arannyal szegett, csicsásra mintázott ruhazsebkendők fedték el a hidegtől, és az iszonytól vöröslő orcákat. Valószínűleg én is így néztem ki. Annyi különbséggel, hogy nekem semmi kedvem nem volt végignézni, ahogy a ragadós vérből kiemelik a lányt, majd miután hordágyra fektették, ráhúzzák a hullazsákot.
Úgy éreztem, hogy a reggelimet hamarosan viszontlátom, ha tovább ácsorgok egyhelyben. Pedig milyen lelkesedéssel faltam pár órával ezelőtt. Rettenetes látvány volt, ahogy a fekete hajú lány, résnyire nyitott ajkakkal, megdermedve feküdt, koponyájából még mindig csordogált vörös vére. Az egész annyira rémisztően igazi volt, hogy az agyunk elsőre be sem akarta fogadni a visszataszító látványt. Vajon már azelőtt halott volt, hogy kiesett volna az ablakon? Vagy a koponya betörése okozta a halált? Hogy esett ki?
Ki tette? Ki gyilkolta meg Amelia Smitht?
Ezek a kérdések már lassan húsz perce, hogy kivétel nélkül mindenki fejében kóvályogtak, a sápadt arcok kétségbeesetten bámultak egymásra, válaszokat követelve. A fekete zászló már azelőtt a hófehér épület falára akasztva lobogott, hogy a hír hozzám is eljutott volna. A lány tulajdon szobatársához. Akivel lassan már két és fél éve együtt élt, egy szobában, négy fal között. Mégis én voltam szinte az utolsó, aki megtudta, hogy gyilkosság történt a St. Margaret Leánygimnáziumban.
Nem tudtam, hogy mit kéne éreznem. Nem különösebben voltam jóban Ameliával, mondhatni, hogy semmi kapocs nem volt köztünk. Teljesen különbözőek voltunk, a létező összes értelemben. Ő hangos, figyelemre vágyó, népszerű lány volt. Az egyik legnagyobb, a sok, többi picsa között. Ezzel szemben voltam én, nem voltam különc, sem csendes. Volt nekem hangom, csak ritkán, és kizárólag bizonyos embereknek eresztettem ki. Szóval, Amelia és én még csak a közelében sem voltunk a barátságnak.
Mégis sajnáltam. Minden rossz, gonosz tette ellenére, mikor elvette a ruhám, eltűntette a mamuszom, esetleg egy-két fehérneműm, vagy éppen valótlan dolgokat állított rólam a hátam mögött, amik aztán a fülembe jutottak, nem érdemelte meg a halált. Senki sem érdemli meg.
