Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Harmadik rész Aki bújt, aki nem...
I. Felvonás
Félelem.
Szapora szívverés.
Lassan hátra léptem egyet. Gyorsan kapkodtam a levegőt. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az egyetlen, amit tudtam, azaz volt, hogy félek.
Nem is csupán féltem, egyenesen rettegtem. Boldogtalan voltam az életben. Ez egy dolog volt. Sokat voltam egyedül, gyakran szomorú vagy magányos lánynak tűntem, valójában sokszor annak is éreztem magamat. Egy közös volt ebben a sok-sok negatív energiában. Ezek mind olyan érzések voltak, amik már ismertek voltak számomra.
De ez az egy. Ez valami olyan volt, amit eddig nem ismertem. Hideg, idegen és szapora. Mindent átjárt, a zsigereidben érezted. Hallottad, ahogy a szívedbe pumpálja a vért.
Bámultam a fiút. A kék szemeket, a fekete kapucni alá bújt fekete tincseket. A csontos arc sziluettjét. Magas, izmos. Simán elbírt velem.
Nagyot nyeltem. Egyre biztosabb, és biztosabb lettem abban, hogy ő az. Ez a fiú fojtotta meg Ameliát, és lökte ki az ablakon, amíg én aludtam. És most eljött értem. Már csak azt nem értettem, hogy hogyan. Valószínűleg már nem is fogok rájönni a válaszokra. Egy újabb név leszek egy papíron. Egy újabb megoldatlan eset. Talán a halál kapujában álltam.
Mielőtt még átgondolhattam volna, hogy mit teszek, futni kezdtem. Az adrelinnek köszönhetően úgy kapkodtam a lábamat, mint még soha. A folyosó hirtelen veszélyesebbnek és szűkebbnek tűnt, mint eddig bármikor. A lépcsők sokkal meredekebbnek látszottak, a korlát szinte elérhetetlen volt, ahogy kezemmel nyeglén kapkodtam utána. Már a fordulónál jártam, mikor a hideg tenyér elkapta a karomat, majd, akár a satu, szorosan a falhoz szegezett. Egy lépésre állt meg előttem.
- Ki vagy te? – ejtettem ki a számon a szavakat, a hangom megremegett, még vékonyabbnak tűnt, mint valójában volt. Vadul ziháltam a futástól és félelemtől egyaránt.
- Isabella Blackwood? – mély, karcos hangja volt; a szemeim nagyra nyíltak a nevem hallatán.
Mögöttünk az ég villámokat szórt. Minden csapást hangos mennydörgés követett. Az ablak előtti fenyőket úgy döntögette a szél, akárcsak pár fűszálat a lágy nyári levegőáramlat. Így, hogy az idegen velem szemben állt, jobban láthattam az arcát. Határozott vonásai voltak, sötétkék szemek, fiatal arc. Talán egy ötössel lehetett több nálam, még annyival sem. Inkább tűnt koravénnek, mint valóban idősnek.
- Mit akarsz tőlem? – egyre szaporábban vert a szívem, ügyetlenül mocorogtam satuként szorító kezei alatt.
- Többet, mint gondolnád – a sötét ajkak komoran mondták ki a szavakat. Nem volt barátságos, mégcsak meg sem próbált az lenni.
