Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tizenharmadik fejezet
"Az álmok elhalványodnak. A valóság sosem". Stephen King
III. Felvonás
Békés csend. Idill.
Noah lakásába érve már közel sem az a szúrós kellemetlenség fogadott, mint mikor legelőször itt jártam, amikor legszívesebben bárhol máshol lettem volna. Nem gondoltam bele komolyan egészen idáig, mennyire sokat jelent nekem az, hogy mellettem állt. Mert ha ma nincs, akkor nem tudom hol töltöm az éjszakát, sem pedig a holnapot. És hogy mi fog történni hűen őrizgetett jövőmmel.
- És miért jöttünk? Szükséged van valamire? – kérdeztem tőle kíváncsian, ahogy levettem a kabátomat, és a fogasra akasztottam.
- Beszélni szeretnék veled – mondta, és leült a kanapéra, én pedig mellé huppantam. Magam alá húztam lábaimat, és úgy figyeltem. – Tudni akarom ki csempészte be a morfiumot a táskádba.
- Hát azt én is szeretném tudni – feleltem legalább olyan követelőző tónussal mint ő, mire az ajkai szélére egy kis mosolyféleség ült ki.
- Megtudtál valamit Whiterről? – kérdezte, én pedig inkább nem néztem rá, mert fogalmam sem volt hogyan adom elő neki a nagy mutatványomat. Gyakorlatilag megfenyegettem.
- Aha – feleltem elnyújtva, mire ő felvonta az egyik szemöldökét. – Azt mondta nem ő tette.
- Azt mondta? – kérdezte, mire én bólintottam. – Az hogy lehet hogy ő maga mondta ezt el neked?
- Hát úgy hogy megkérdeztem – feleltem, mire az ő pillantása egy tizedmásodpercre megdermedt.
- Bontok egy italt.
Kínosan felnevettem, és belesüppedtem a szürke ülő garnitúrába, mintha csak úgy bármikor egyé válhattam volna vele. Hallottam, ahogy Noah csörömpöl a konyhapulton, és a sörnyitó kattanása után, sziszegve nyílik ki az üvege. Reméltem, hogy az majd ellazítja.
- Szóval ki akart rúgni az órájáról – kezdtem gyors ütemben, míg nem kell szembenéznem vele, és mögöttem marad. – És le is kövérezett. Én pedig kinyögtem, hogy tudok róla és Ameliáról. Ezután pedig beszélgettünk, és van alibije is, mert tényleg órája volt délelőtt, és elvileg szakítottak egy héttel a halála előtt. Úgyhogy, igazából ezt is kipipálhatjuk.
Még mindig nem jött vissza, úgyhogy én álltam fel a kanapéról, hogy megnézzem merre van. A konyhapultnak támaszkodott, és kortyolta az italát. Nem néztem rá, inkább csak vele szemben a másik pultnak dőltem, és vártam. Hogy tulajdonképpen, mire azt nem tudtam megmondani, mert túlságosan feszült voltam hozzá. Rengeteg minden történt a délután, és letaglózott a gondolat, hogy még Noahval is harcolnom kell, mielőtt visszaérek a kollégiumba.
