Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Második rész "A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.„ Biblia
I. Felvonás
Nyomasztó.
Sötét.
A szürke falakat bámultam, miközben kezeimet ölemben pihentettem. Szoknyám szélét morzsolgattam vékony ujjaim között. A szoba kicsi volt, túlságosan is. Úgy éreztem, mintha a falak egyre közelebb jönnének, és szépen lassan összenyomnának, a maradék levegőt is kipréselve a tüdőmből. Fekete körömlakkom már csak kis foltokban volt rajta körmeimen. Nem volt jobb dolgom, mint azt kapargatni unalmas óráimon. Most is úgy kellett kényszerítenem magamat, hogy ne tegyem ezt.
Az iskola órarendje sok mindenben hasonlított egy állami iskoláéhoz, ugyanakkor erősen mutatkozott az is, hogy bizony itt mindenek felett a pénz uralkodik. Eltérően sok más iskolától, itt sokkal újabb volt minden. A padokon egy karcolás sem volt, ha mégis, pár napon belül újat vettek. Az ablakok mindig tiszták voltak, a termekben jó minőségű mahagóni parkettát raktak le, a székeken bordó bársony párnák feküdtek, az úri lányok nehogy elszakítsák drága harisnyáikat. Fehérre meszelt falak, klasszikus minták, hatalmas belmagasság. Ez volt a St. Margaret külseje.
Mégis a legszembetűnőbb változtatás az állami iskolákhoz képest, az volt, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, olyan dolgokra, mint például a művészetek. Ilyen ág például a kötelező tánc, ami választható, lehetett néptánc, balett, spanyol vagy olasz táncok egyike, esetleg a modernebb irányzatok közül való. Kötelező volt a heti három rajz, és heti két órában tanítottak nekünk klasszikus ír népzenéket. A testnevelés heti háromszor a hatalmas csarnokban, a másik kettő órában pedig az uszodában zajlott. Többet voltam a termemen kívül, mint benne.
Sokszor gondolkodtam, hogy én vajon miért nem szeretem annyira ezt a helyet, elvégre elviekben sokkal jobb életet élek itt, mint a korosztályom. A kollégium szinte luxusállapotban volt, a termek gyönyörűen ápoltak voltak, a fiúk sem rontottak bele az összképbe. Akkor én mégis miért nem voltam ezen a helyen boldog?
- Ön és Amelia szobatársak voltak, ugye? – végre a velem szemben ülő nő abbahagyta a papírjai rendezgetését, és zöld szemeit rám szegezve kezeit az asztalra fektette, összehúzott lapjai mellé.
- Igen – feleltem.
A gyomrom furcsamód kavargott. Így visszagondolva elég naiv gondolat volt, hogy a lányhoz, fizikai értelemben, az egyik legközelebb álló személyt nem fogják "meghallgatni" a rendőrségen. Nem is értem hogyan képzeltem.
- És jó kapcsolatot ápoltak?
- Nem mondanám... – válaszoltam rövid hallgatás után.
Mi értelme lett volna hazudni? Nem én voltam a gyilkosság elkövetője, és ha hazudok csak nagyobb bajt kevertem volna. Nem húztam volna ki magamat semmiből, csak még mélyebbre süllyedtem volna a szarban.
