Kósza firkák

Paktum

A középárbócot tartó ferde kötélháló külső felén kapaszkodik, mint ahogy mindig is szokása volt, ha csendes vizeken hajóznak. A langyos, sós tengeri szél belekapva lobogtatja koszos fehér, félig kiengedett ingét, sötét vászonnadrágját és szállni engedett fekete haját. A távolban goromba fellegeket pillant meg, ahogy lassanként tengerre ereszkednek, de azokon túl amerre csak ellátnak már-már borostyán sárgába átcsapó élénk barna szemei, semmi egyebet nem lát. Nagy néha vörös villámok nyúlnak alá belőlük, dörgésüknek morajai azonban csak tompán jutnak el füleihez. Elégedetlen fintorba torzuló arccal lendíti magát a hajótat irányába, majd csizmáinak kemény csattanásait követően a fedélzetköz bejárata felé veszi útját.

- Ott kellene már lennünk – csukja be az ajtót, mielőtt olyat hallana a legénységének bármely tagja, mely nem való a füleinek.

- Miből gondolod, hogy nem vagyunk már ott? – biccenti félre kissé fejét másik, fel sem nézve a térképről.

- Onnan, hogy ördög sincs a Destin előtt, csak átkozott vihar – lép az asztalhoz. – Beszélj, meddig tart még az út?

- Az ördögnek igen sok arca van – kapar cirkalmas betűkkel néhány sort jobbjánál lévő megviselt állapotú naplójába. – Hol vagyunk most?

- Éppen te nem tudod? – gördülnek ajkai kegyetlen mosolyra valamivel később, miután elrakja az iránytűjét. – Hát itt – rántja elő derekán viselt tokjából a kését, majd vágja bele térképbe, csak leheletnyivel az alak bal kezétől.

- Most értünk oda – pillant közönyös tekintettel a kés papírba vágódott hegyére. – Keletnek vihar készülődik jól hallom?

- Ne játszd a félkegyelműt!

- Úgy te se, hogy még nem kaptál választ kérdésedre – néz fel végre az írásból halovány vörös szemeivel, noha így sem több időre, mint néhány pillanat. – Fordulj keletnek és bármi történjék, ne térj más irányba. – Daren.

- Mi van? – veti a másik foghegyről csak félig megfordulva.

Az alak válasz helyett oldalra emeli jobbját, göcsörtös, vékony, mocskos ujjával és randa körmével a falnál magasló vén szerkényre mutat. Amint később kilép a fedélzetre, olyan erős szél horkan, hogy matrózok többségének háromszögletű kalapjához kell kapnia, hogy azok ne szárnyaljanak bele sötét, fehéren tajtékozó vízbe. Hosszú kabátja csattog körülötte, ahogy haja is lobog, miközben keletnek fordítva fejét, kiismerhetetlen borostyán pillantással szemléli a vörös villámokat.

- Kapitány! Mi legyen az irány? – üti meg fülét a kormányos hangja?

- Kelet!

- Mi a pokolnak mennénk éppen a viharba?

- Adja át!

- Szét fog szaggatni! – rázza meg a fejét. – Kit tudja, miféle pokolfajzatok - szakítja félbe szavait dörrenés, amelyet torokhangú égmoraj követ.

- Vitorlát feszíts, köteleket meghúzni! – tekeri veszettül jobbra a kormányt. – Szaporán, mintha élnétek!

Amint irányba állította a hajót, magához rendel két embert. Egyikőjükre rászól, hogy testet vesse tengerbe, majd ragadjon rongyot, míg másiknak meghagyta, hogy fogja a kormányt, míg ismét megtölti pisztolyát, de, ha elmeri tekerni azt, ő lesz következő. Percek teltek el süketítő némaságban, melyet csak az egyre nyugtalanabbá váló hullámverés nedves hangja, és a vörös villámokat kísérő haragosabbá váló égzengések töltenek be.

- Váltson irányt! – siet hozzá újabb matróz rettegésben úszó sápatag arccal. – Meg fog ölni mindnyájunkat!

- Nem! – csattan olyan éllel hangja, ami már-már maga számára is kísérteties. – Ahová megyünk, béke és jóllét vár.