Kósza firkák

Menekvés

Haragvó koromfekete égből villám nyúl alá, vörösben festve meg a viharos éjt, égmoraj pedig, mi szinte ugyanazon pillanatban harsan fel, olyan iszonyatos, már-már földöntúli, torokhangú szörnyetegként ordít fel, mintha maga a pokol emelkedett volna ki a kérges földből. A tizedik életévét alig néhány napja betöltött kisfiú kétségbeesetten menekül húga kezét szorongatva az őket égből üldöző rémkép elől. Most még talán nem esik, a dühösen sziszegő szél azonban nehéz szagot csap arcukba. A mellette futó kis lány szőke haját úgy cibálja az egyre inkább alattomos karmokat növesztő szél, mintha külön orrolna a lágyan vállaira és hátára omló, kissé göndör fürtjeire. Pedig sem a búzavirág kéken ragyogó szemei, mik sarkaiban könnyek csillognak és mik szépségét félelem csúfítja, sem angyali kis arca nem vetett semmit az égi rettenet ellen, mégis az ő szívét zárja legszorosabban markába. A kisfiú, noha igyekszik minél megnyugtatóbban mosolyogni szipogó húgára, lázasan töri fejét, hol is lelhetnének oltalmat a kirobbanással fenyegető zivatarral szemben, holott menniük hova már nincsen, s közben még gonddal kellet lennie arra is, hogy egyik lábát tegye másik után, figyeljen a kis lányra, és még az égi bestiát is szemmel tartsa. Ahogy lélekszakadva rohannak, szeme sarkából építményszerűség árnyékát látja meg fák rengetegén át felsejleni, mihez rögös, szárazságtól kicserepesedett földút visz kanyarogva fenyegető, felhők felé nyújtózó, mozdulatlanságukban is borzalmat csikaró csontujjakként meredező ágú fákkal szegélyezve. Elfogja az iszonyat, s ahogy húgára néz, látja, hogy ugyanúgy uralja a rettegés, más választásuk nem lévén viszont csak kénytelen bevezetni. Mind jobban és jobban borul rájuk a félhomály, mint valami átkozott, ragadós vak lepel, úgy fojtogatja mind őt, mind kezét egyre erősebben szorongató húgát a sírás. Vezeti rendületlenül előre, hol fák közötti derengő fényben az építményt sejti, hiszen mást nem tehet. Hát rohan. Húzza maga után az ekkorra már halkan zokogni kezdő kis lányt, és buzgón imádkozik, egyikőjük se botoljon meg egyetlen kitüremkedő gyökéreben sem. Torkában dobogó szívvel szalad, és már majdnem eléri az áhított derengés, mikor rádöbben, hogy nem érzi már húga szorítását. Iszonyatos félelem hullámai csapnak le rá első ízben mikor a derengés, mint egy némán kacagó lidércfényként elúszik szemei elől, második pörölycsapásként pedig húga nevének szólításakor kapott hallgatás miatt. Ismét kétségbeesetten indul vissza, merről pánikfélelemben úszó jöttét sejti, a nevet kiáltva újra és újra, egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben, miközben egyre inkább kérlelve kiáltó hangját szegi a sírás. Mikor már végleg zokogásba fullad reménye, hogy ráleljen, füleit halk zokogás üti meg, s ahogy követi a gyenge hangot, hamarosan a kis lányra, ki gyertya fényénél, könnyekben ázó arccal kuporog fa tövében. Mikor felnézve ráismer a kis fiúra, arca tündöklő fényben ragyog fel, s ahogy ez a fény egyre erősebbé válik, úgy hátrál meg a sötétség, mi hatalmában tartotta erőd fáit. Kezét nyújtva felhúzza magához húgát, miközben elképedve látja, hogy merre csak a kis lány néz, ott felfénylik az őszi avar, mint egy utat mutatva nekik. Hamarosan ki is jutnak a túl oldalra, ahol nem rozzant tákolmány várja őket, minek a kis fiú képzelte sejtelmének láttán, hanem ház. Kertes építmény a semmi közepén. Hívogató és aranyos. Mégis bizalmatlanságot hozó. Más választás ismét nem adatik meg számukra, hiszen elered az eső, és a szörnyeteg is felcsattan, gomolygó fellegeivel dühödt haragmaszkot kavarva a mindig oly barátságos kék égre. Szaladnak tovább, át az alacsony, fehérre festett fakerítésen, át a feltáruló ajtó küszöbén, be az áhított, elhitt biztonságba.