Ördögi kacaj érkezik a fák közül, egyszerre mindenhonnan. Az egyik pillanatban visszahangozva, a másikban már nem, te pedig már azt is kétségbe vonod, hogy hihetsz egyáltalán füleidnek vagy sem. Ugyanis nevetés a saját hangodon harsog, tehát nem lehetsz biztos benne, hogy nem csak képzelődsz. Mégis olyan érzéseket sejtesz ki a hang tónusa mögül, amelyek idegenek számodra, hova tovább, megrémítenek. Úgy érzed, hogy futsz a sötét fák között, de vajon nem csak képzeleted úz veled csúf tréfát? Ha pedig szaladsz, hova tartasz, hiszen nem látsz tovább egyetlen méternél és amit követsz, ugyanolyan könnyedén lehet a civilizáció fényei, mint ahogyan szentjánosbogár raj. Izmaid égnek, a homlokodon víz csorog, a hátadon mégis hideg futkorászik. A szíved pedig, mintha csak menekülni akarna a mellkasodból, olyan keményen kalapál. Nem mersz le vagy hátranézni, mert előbbi esetben félsz, hogy azt kell lásd, valóban egyazon helyben állsz. Utóbbi esetben pedig olyat látsz, amit nem akarsz. Ennek ellenére mindkettőt megteszed, amint a kacagás elhallgat, mire felriadsz. Csakhogy nem saját ágyadban és nem is vagy egyedül.
YOU ARE READING
Kósza firkák
Short StoryRövid írások, melyek úgy születnek, hogy regény nem lesz belőlük, ötletük ellenben túl érdekes, hogy elsikkadjanak gondolataim között.
