Bőröm, akár nyári rekkenő hőségben szikkadt faháncs, szinte már lángra kap, majd amint ajkai elhagyják érintését, jégvirágok burjánzanak el ugyanott. Lelkem vásznára megannyi érzelem fest gondolatokat minden múló pillanatban, melyek utolsó ecsetvonással életre is kelnek torkomban. Körbeölelő bársonyos csend a szentélyünk, s egyedül mi fakaszthatunk belőle hangot, melyek szárnyalva sietnek nyelvemhez, hogy némán kérleljék ajkaimat, nyissanak utat az igazságnak. Lelki világom egét vörösre festik a hullámok, fejemben pedig egymás sarkát tapossák ugyanazon szavak; még, akarom, sose érjen véget. Levegőt füstölő szürkésfehér, tekergő aromája tölti be, éjjeli szekrényen pedig apró sókristálylámpából vörös lüktetés hódítja meg részben a sötétség birodalmát. Világom a szoba, az ágy és élénk zöld szemei, s nem is akarom, hogy azon az ajtón, pillantásában izzó biztonságon, mellkasomban hangtalan zsibongó lepkehadon túl bármi létezzen. Lehunyom szemeimet s falevelet pillantok meg lebegve aláhullani a sötét semmiből, mikor pedig szemeim magasságába ér, lángra kap.
Magunk tükrében mind árnyékok vagyunk csupán, élünk s lélegzünk, de szeretet nélkül valójában nem létezünk.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Kósza firkák
ContoRövid írások, melyek úgy születnek, hogy regény nem lesz belőlük, ötletük ellenben túl érdekes, hogy elsikkadjanak gondolataim között.
