Kósza firkák

Esti kaland

Ahogy bakancsaim csikorognak a kavicsokon, számban fel-felizzik a cigaretta, egy-egy futó pillanatra narancsvörös fénybe varázsolva az égő dohány körüli félhomályt.Hosszú szövegkabátom lifeg vádli magasságban, és ugrál járásom ütemére.Ahogy megszívom az égő dohányt, majd elemelve ajkaimtól kifújom, már-már téli leheletként megképződő vízszintes oszlopot teremtek, miközben megigazítom másik kezemmel kalapom.Tavasz végi este ellenére az időjárás nem tudja eldönteni, hogy kellemes, vagy kellemetlen legyen.Annyira van már jó idő, farmernadrágomban és pulóveremben ellehessek kései sétámon a cigarettámmal, a gyenge szél mégis gondoskodik róla, hogy habár melegem van benne kissé, ne vessem le kabátomat sem.Két alak válik ki a sötétségből, minek félhomályos birodalmát csak az utcalámpák bárostyán fényű pászmáik szabdalják fel.Egyikőjük kezében kés van, dobálgatja egyikből a másikba, mint holmi teniszlabdát.A másiknak üres, kezein azonban horzsolásokat sejtek.

- Tudod mit akarunk – emeli rám szemöldökét.

- A válaszom most is ugyanaz – fújom ki az újabb kövér slukkot. – Vagyis mentek a francba.

- Ez az utolsó szavad – bök felém állával a késes, abbahagyva a fegyverrel való játékot.

- Utolsó szó – szívom meg utoljára jó alaposan a dohányt, majd taposom el –, máris itt tartanánk – fújom ki olyan hosszan, amennyire csak tudom. – Reméltem ezúttal beszélgetős kedvetekben talállak titeket. – No mindegy – vonom meg a vállaimat. – Felteszem a felkészültebb kolléga akar kezdeni – intek a késes felé.

- Ide fogod adni – ront nekem –, ha akarod, ha nem!

- Ne óbégass – térek ki oldallépéssel a döfésnek szegezett késel való támadás elől, majd kapom el kést tartó jobb csuklóját, rántom hátra miközben viszi tovább a lendülete, és taposok bele kegyetlenül azon oldali térdébe –, felébreszted a szomszédokat.

Miközben jobb térde megcsuklik, kaját hátrafeszítem, míg bal ököllel lecsapok kifacsart lapockájára.Olyan üvöltést hallat, hogy a közeli erdőből felrebbennek az éji madarak.

- Kellett ez neked – eresztem el néhány hosszú pillanat kínzása után a karját, másik kezemmel eltaszítva magamtól a botladozni kezdő, majd el is hasaló alakot. – Megmondtam, hogy nem adok nektek semmit – veszem fel a kavicsokról az iméntiek alatt, kezéből kicsavart pillangókést –, azt főleg nem.

- Nem kérés volt – tér vissza a lélekjelenléte újabb néhány pillanattal később, rövid torkolatú revolvert rántva elő –, azt pedig dobd el!

- Csak most vettem fel – ráncolom a homlokom, miközben közelebb sétálok hozzá. – Szórakozol – nyomja le hüvelykjével a fegyver kakasát.

A fémes kettős kattanás szinte végtelenbe nyúlóan visszhangzik a csendben, mit háttárzajként csak az egykori nagyszájú késes támadó nyöszörgése zavar meg.

- Komolyan feltetted ezt a kérdést – dobom mellé a kést, majd kihasználva, hogy szemeit odakapja, balommal megragadom a pisztoly elejét, míg jobbommal rávágom a csuklójára, hogy kezét, így mutatóujját eltávolítsam a ravasz közeléből.

Még szinte be sem fejezi balja az eltaszításom miatti lendülését, máris jobbomba kapva rászegezem a fegyvert.

- Utoljára mondom - húzom meg a ravaszt –, nem kapjátok meg. – Ha még egyszer rám támadtok – nyomom le ismét a kakast, és fogom a kikerekedett szemű alak homlokának – tényleg fájni fog. – Tűnés.

- Nem mehetünk vissza nélküle – mondja az ex késes feltápászkodva –, megölne.

- Mert szerinted mi lesz a vége, ha folytatjátok a pattogást – lendül felé a pisztoly. – Megmondjátok neki, hogy vagy megelégszik azzal, ami van, vagy golyót kap karácsonyra.