Kósza firkák

James Mcowoy

Semmivel sem tűnik különbnek azoknál, akik a ballonkabátjukat összevonva magukon vagy a kalapjukat szorítva a fejükhöz iszkolnak az otthonuk felé a hideg őszi záporeső elől. Áll a boltív alatt kezében a cigarettájával és figyeli a vén macskaköveken bugyborékoló vizet kalapkarimájának árnyéka alól. Ahogy elréved a sistergő ólomfüggönybe öltözött szomorú utcaképen, síró kislánya arca rémlik fel a lelki szemei előtt. Fülei között még most is visszhangzik vékony hangján a remegő kérés, mielőtt elragadta volna az, akire addig az életét is rábízta volna; segíts. Megszívja a keserű dohányt, majd kövér füstfelhővel körbelengve felnéz az ódon utcaórára, amelyre éppen rávetül a szűk kis utca egyetlen, néha szikrázva működő utcalámpájának fénye. Lassan éjfél. Az ideje annak, hogy véget vessen a vadászatnak. Így vagy úgy, de egyikük nem fogja megélni a hajnalt. Mi különbözteti meg James Mcowoyt minden más embertől? Nem teljesen legalábbis. Az, hogy nem hétköznapi és még annyira sem ember. Szerető majd férj és családapa. De az már régen volt. Azóta a feleségéből az lett, ami ellen a fél életén át küzdött, a kislányából pedig nem maradt már más, mint síró arc és remegő hang fájón keserű emlékei között. Gyűrűje alatt bizseregni kezd a jobb középső ujja, annak fekete köve pedig vörösen derengeni kezd. Utoljára alaposan megszívja majd hosszan kifújva a templomtorony harangjának első kongására kipöcköli az esőbe. Az ekkorra néptelen öreg utcát csak a harangzúgás és az ég morajlása tölti be. Kiengedi ballonkabátját és előveszi azt a fegyvert, amelynek a pengéjét tucat csorba csúfítja, amelynek markolatát itt-ott rozsda eszi, amelyen most is százak vére szárad. Ahogy a harangzúgás abbamarad lilás vörös villám szeli ketté az eget, fényénél pedig megjelenik. A viszontlátás érzésszilánkjai rettentő késsé állva össze hasogatják a lelkét. Most is olyan emberinek néz ki. Szalmaszőke haja, ami ugyan nedves csatakként tapad a fejéhez, ugyanolyan selymesnek néz ki. Illatát, ami egykor annyira emlékeztette a természetre, az orrában sejti, ahogy a fülei között is visszhangzik a könnyed és csengő nevetése. Szemei, amik az arcára tapadnak, búzavirág kéken ragyognak, ahogy érzelmektől is ugyanúgy terhesek. Csakhogy ezek nem a régiek, ez pedig ráébreszti, hogy nem egykori szerelmét látja. Ahogy nem is azt az édesanyát, aki a szíve alatt hordta az élete értelmét. Hanem valami mást. Rosszabbat. Az emlékeinek megcsúfolását. Ahogy valószínűleg sorvadásnak indult romlott bensőjében, úgy Mcowoy lelkében sincsen már nyoma sem a régi nyárnak. Ahol kéz a kézben kettejük között a kacagó kislányukkal sétálhattak a végtelen fűszálóceánban. Nincsen többé azúrkék ég alatt játszó szél, sem madárdal szimfónia. Rideg tél, csontrepesztő jégvihar, káromkodó varjak és elpusztult, hófedte táj maradt csak, ahol az imádott szalmaszőke nő rosszabbá vált, mint amivé akármely rettenet tehette volna. Ha lenének hozzá bármiféle szavai, azt kérdezné tőle, hogy mi volt élete utolsó gondolata? Az eső zuhogása, mintegy megérezve közelgő tetteket, elapadva arrébb húzódik tőlük, az eddig ritkulásra kényszerített köd pedig bokáig felgomolyogva, hantlepelként lepi el a macskaköveket. Ahogy indulnak a nyugtalanul gomolygó ködben, egyre szaporázva lépteiket, ismét zengeni kezd az ég.