Kósza firkák

Keserédes végzet

Aiden összetörten néz a kezelőorvosra, aki, mi mást tehetne, elfordítja a tekintetét. Már lassan két perce is megvan, hogy elhangzottak, de még mindig élénken visszhangoznak Aiden fejében a szavak – minden esetben pörölyként zúzva tovább amúgy is darabokra hullott szívét. Végül, amikor már maga érzi kínosnak, elfordítja a szemeit. Nem az orvosnak szóltak a pillantásában a tüskék, mindinkább az élet keserű iróniájának. A gondolatai lázasan és kétségbeesetten zavarognak, míg ő úgy érzi, csónakba kapaszkodva hánykolódik tehetetlenül a saját fejében.

Nincsen ideje, elrendezze a dolgait – igaz, már minek vagy kinek sem. A családját ugyanaz ragadta el tőle, mint őt készül az élettől – s neki ezzel a tudattal kellett felcseperedjen, nevelkedjen, kötődjön; az éhes ürességgel, ami bármikor felé lendítheti csorba karmos kezét. Lehunyja a szemhéjait, és bár a mellkasát szorítja a zokogás, mégsem csurognak az arcán a könnyei. Nincsen benne megbánás vagy fájdalom, csak a kéretlen elfogadás – menni akar tovább. Ekkor, miközben feláll, megszületik az elhatározás.

A fehér falak, a műszerek távoli pittyegése, a tucatnyi csempepadlón kopogó cipőtalp, amik alig néhány perccel korábban még megnyugtatták és reménnyel töltötték el, egyszerre ellenségekké váltak – minden vágya, egyszersmind késztetése lett kiszabadulni az épületből. Magára lendítve hát a bőrdzsekijét majd az oldaltáskáját megköszöni az orvosnak a munkáját, utána pedig, gyors búcsút követően, sietve elhagyja a helyiséget. A tompa vagy neszezésnél alig hangosabb ellenséges hangok már-már bántó ricsajként tombolnak a fejében. Tudja, és a szemei sarkából látja is, hogy akik mellett vagy között elrobog, értetlenül torpannak meg, fordulnak utána – sejthetik, miért, de meg soha nem érhetik.

Az előcsarnokba érve, a szemei a főbejárat üvegén túl elnyúló utcaképre tapadnak, és csak amikor a közelébe ér, szakadnak el onnan – egyszerre megszállja a bűntudat, amiért eddig ügyet sem vetett a jelenlévőkre. A szemei végigsöpörnek a helyiségen, egyszersmind földbe gyökeredznek a lábai. Arról viszont hogy miért, csak akkor szerez tudomást, amikor a közelébe érnek a tompa cipőkopogások – éppen csak rápillant a bandukoló nő arcára, szemeire, és azonnal tudja. A szíve elszorul, majdhogynem az alsó ajkába harap, akkora fájdalmat él meg, miközben a nő, kisöpörve az arca elől barna hajtincseit, felemeli a fejét. Ahogyan találkoznak, összefonódnak a pillantásaik – összekapcsolja őket a megértés és a felismerés.

A nő megtorpan, és ahogyan Aiden is, csak néz rá – pislog, új fény költözik a pillantásába. Aiden, noha az elmúlt percekben ezt tartotta az egyik legnagyobb képtelenségnek, elmosolyodik. A nő pedig követi – összetört angyali szépség ragyog fel az ajkain, amit a rátelepedő bánat sem tud elnyomni. Aiden mellé lép, a kijárat felé fordítja az arcát, majd vissza a férfira. Egymás mellett indulnak, olyan közel haladva a másikhoz, hogy a kezeik időnként összeérnek.

Aiden kitárja előtte az ajtót, hiszen elkeseredettségében sem feledkezik meg önmagáról, majd kilép utána a forgalmas utcára. Megkönnyebbülés ennyire még életében nem árasztotta el – amekkorát csak tudd, szippant a szmogos tavaszi virágillatból. Nem érdekli a gyalogosok sokszor kifejező hangoskodása, a csaknem szakadatlan autókürtölés, csakis a nő szemei – amikben a saját tükörképe mellett másvalamit is lát.

- Aiden – nyújt kezet, noha a mai nap legsúlyosabb vétségének érzi megtörni a csendet.

- Elenor – fogadja el, kissé megfakuló mosollyal.

- Van időd kávéra? – ötlik Aiden eszébe, aminek látványán, becsukva az ajtót átsuhantak a szemei.

Lesújt rá a bűntudatos felismerés, amikor Elenor szemeibe szomorúság költözik, tehát nincsen mit tenni, már kimondta.

- Jólesne a társaság – bólint, aprót sóhajtva. – Kávéra akkor is van idő, ha nincsen.