Kósza firkák

Békességnek korszaka

A barackfák már-már sápadtságig halványodott rózsaszín virágjai játszva kavarognak a szélben, mi simogat akár az édesanyai kéz és húzza orrod előtt az édes természet illatot, akárha mézesmadzag lenne. Közelben csörgedező patak kavicsos medrében úgy szalad tova, békésen mégis nyugodtan, mintha végtelenbe tartana, közben azon álmodozva, hogy felnőve milyen lesz folyónak. Egyik-másik nagyobb kövön bukdácsoló tajtékjai felett hajnalhasadatkor finom köd őrköd, min boldogan átrepülnek a kora reggeli madarak. Bagoly huhog valamelyik fán, gondolkozik hol hajtsa le fejét napvilágnak közelgő pillanatán. Megfáradt éjszakai ég is színesedik már, noha ragyognak még a csillagok, oly pillanata ez a természetnek, mikor nappal s éj harmóniája legnagyobb. Hullámzó fűszálóceánban hever hallgatva s látva gyönyörűségét a teremtésnek, remélve, valaha lelke is ilyen lehet. Haja úgy öleli körbe fejét, mint holmi fekete pocsolya, vörös, bő ruhája pedig az élet más mivoltától lepelként takarja. Nézi az eget és azon tűnődik, hogy lehet, ha eléggé vágyik, túlszárnyalja a fellegeket. Minden, mit valaha akart elfér most tenyerében, ujjai hajlanak s ráborulnak, sötét éjben egyetlen fényességére. Erdő fái s bokrai suttogják tovább a történetet, őt hívja a némaság, éljen új életet. Kismadár száll át patak vízköd falán, hogy hasán leljen megnyugvást. Fekete s arany tollazatába halovány vörös szín kúszik, s apró szemeiből értelem sugárzik. Alig nagyobb a tenyerénél, mégis fürgébb világon mindennél, s noha szépségében párját ritkítja, megjelenése magával baj ígéretét hordozza. Valóban, mikor felreppenő madárral együtt ég felé néz, az onnan visszakomoruló látvány vihar ígéreté idéz. Barackvirágeső sem játszik körülötte többet, ahogy szélnek simogatásai is karmokká nőttek. Mikor megvillan szeme sarkában az acél, tudja, mit eddig is talán, csak bevallani nem akarta. Véget ért békességnek korszaka.