Hosszú-hosszú ideje az egyetlen, ami bármi fényt tudott hozni a hétköznapokba az a kert. Elburjánzott gyönyörűség, mézédes illat. Macskaköves járdák futnak, a levegőben lepkék és bogarak zsonganak. Itt kevésbé érzem. Sőt! Vannak pillanatok, amikor boldognak érzem magamat – könnyűnek. Csak ketten vagyunk. A természet eme elfeledett gyöngyszeme és én. A bíbor vagy élénk vörös, lágy ívű szirmok és az elhagyatottság érzése – a magány, amin mindketten osztozunk. Talán éppen ezért is járok ide minden alkalommal, amikor csak tehetem. Egyetlen szót sem szól, mégis úgy mesél, ahogyan semmi és senki más. Sziromkertnek neveztem el, mert hiába a gaz, a fű és a moha, mindenütt az van – és nem csak csoportokban, kaspókban vagy ládákban, hanem ahol látni talpalatnyi földet. Néhol dús bokrok vannak, másutt egy-egy ponton, magányosan mosolyognak. Ez volt az a hely, ahol megismertem, szóltak egymáshoz első szavaink, hangzott fel dallamos nevetése – amikor szerelem szövődött. Tanúja voltak a bokrok és az ezernyi szál virág, ahogyan, mint tették ők, szárba szökkent a jövőnk. Ezeken a macskaköveken fonódtak össze az ujjaink, csattantak el csókjaink közül a legédesebbek. Idővel már nem csak ide jártunk, hanem meg is vettük az elfeledett csodát – és nem csak azt, a földet is. Ez volt az a hely, a rózsás kert, ahol egymás ujjára húztuk a gyűrűt, ahonnét kivirágzott közös életünk – ahogyan az ölében fogant meg a családunk is.
ESTÁS LEYENDO
Kósza firkák
Historia CortaRövid írások, melyek úgy születnek, hogy regény nem lesz belőlük, ötletük ellenben túl érdekes, hogy elsikkadjanak gondolataim között.
